A VÁLYÚLÁDA
A VÁLYÚLÁDA
Múltja Európában
A ládák sorában a fekvő fatörzsből, a nevének megfelelően vályúszerűen kimélyített, ún. vályúládáról szokás elsőként megemlékezni. Ezt a rangsorolást formájának és megmunkálásának egyszerű voltával érdemelte ki. A legkorábbi idevágó emlékek koporsók, az eurázsiai bronzkor idejéről, nagyjából a Kr. e. 3–2. évezredből. Tárolóbútorként alkalmazott vályúládák a középkorból maradtak fenn, többségükben templomokban, ritkábban városházán, esetleg vár területén. Okiratokat, pénzt tartottak bennük. A felületükre többnyire sűrűn egymás mellé felszögelt vaspántok elsősorban rablás ellen védtek, miközben gátolták a repedezést is (lásd pl. Gebhard, T. 1962: 133; Stránská, D. 1963: 312–314; Eames P. 1977: 109, 162; Windisch-Graetz, F. 1982: 40. lap, 56. kép; Lipp, F. C. 1986: 18–19). 14. századi vasalt vályúládát őriz a szepesbélai templomból a Magyar Nemzeti Múzeum (lásd pl. Szabolcsi H. 1954: 9–10. lap 1. kép; Kovalovszki J. 1980: 5–6., 26. lap, 1–2. kép; K. Csilléry K. 1982a: 107–108. lap, 57. kép), hasonló korú példány Kassán is fennmaradt, továbbá a zsolnai (v. Trencsén m.) városházán is őriznek egyet (Stránská, D. 1963: 313. lap, 13. kép).
Bármennyire is a vályúládák tekinthetők a legkorábbi ládaváltozatnak a Római Birodalmon kívüli Európában, helyeselnünk kell Arthur Haberlandt 1926-ban közreadott kételkedő megjegyzését, aki felvetette, hogy nem az antik bútorművesség részekből egybeszerkesztett ládáinak lehet-e az utódja a vályúláda, illetve az annak megfelelő, egy darabból kivájt doboz (1926: 493). Kételkedéséhez hozzátehető, hogy a középkori eljárás, a ládatest beborítása vasalással, római kori gyakorlatot követ; már ekkor valóságos páncélszekrénnyé volt szokás alakítani a pénz és ezüstnemű őrzésére szolgáló családi ládát. Nem téveszthetjük azonban szem elől, hogy a római ládák a korabeli fejlett fatechnológiával, deszkákból, fecskefarkú fogazással megépítve készültek (Richter, G. M. A. 1966: 114. lap, 581. kép).
Arthur Haberlandt meglátását az az előzőkben már hivatkozott tény is nyomósítani látszik, hogy egyetlen darabból kifaragott tartó az ókori Egyiptomban is létezett. Az archaikus kor idején, a Kr. e. 3. évezred elején használatos fadobozok közt már megtalálható volt, mégpedig egy időben olyan ládafélékkel, melyeket viszont deszkákból szerkesztettek egybe (Baker, H. S. 1966: 16–17. lap, 12–14. kép). Mindazonáltal fahasábból kimélyített tálfélék ennél jóval korábbról is ismertek már a Közel-Keletről, nevezetesen a Kr. e. 6. évezred első feléből tártak fel ilyeneket az anatóliai Çatal Hüyükben (lásd pl. Childe, V. G. 1968: 81–82. közti tábla).
338Ami viszont a vályúládák szélesebb körű európai használatbavételét illeti, ez meglehetősen késeinek tűnik. A paraszti háztartásokból kimutatható legrégebbi példányok keletkezésének idejét Ausztriában a 16–17. századra teszik a kutatók (Moser, O. 1949: 77; Lippl, F. 1971: 4–5; Beitl, K. 1976: 16, 32, 129. lap, 1. kép); ennek a hozzávetőleges datálásnak a valószínűségét erősíti egy, Morvaország keleti részén megőrződött, 1696 évszámot viselő példány (Stránská, D. 1963: 277., 287., 328. lap, 1a. kép).
Nem csupán későbbiek, de a kinézetük is más a jobbágyházakból ismert vályúládáknak, mint azoké, melyek templomokban, városházákon és várakban maradtak fenn. Ez utóbbiakat rendszerint hasáb alakúra faragták – követve a deszkákból összeállított ládák alakját –, míg általában az előbbieknél megtartották a fatörzs eredeti, hengeres formáját. Vaspántokkal – ritka kivételtől eltekintve (von Schoultz, G. 1949: 5. kép) – nem volt szokás megerősíteni őket. Másrészt míg az egykori rangos vályúládák mind lényegében teljes hosszukban nyitottak voltak, megfelelő fedéllel ellátva, egyes területeken elegendőnek tartották a jobbágyok, ha csak egy kicsiny, ajtócskával zárható nyílást vágnak a láda fölső részén (73. kép). Ezeknek a meglehetősen nagyméretű, nemritkán három méternél is hosszabb példányoknak a szerepe is más volt, többségükben gabonatárolóként szolgáltak (az Északi-Kárpátok területéről és környékéről lásd pl. Reinfuss, R. 1954: 8–10. lap, 3. kép; Apáthy, Š. 1958: 353–355. lap, 2. kép; Stránská, D. 1963: 277–278. lap, 1–3. kép; Mruškovič, Š. 1974: 21–24., 52–60., 172–174. lap, 82–83. kép). Ilyenre vonatkozik az általam ismert egyetlen olyan adalék is, amely magyar faluból való: „Bercelen faderékból kivésett gabonatartót használtak. Oldalt feküdt” (Tiszabercel, Szabolcs-Szatmár m., Kiss L. 1929: 28).
A magyarság használatában
A magyarok a fatörzsből létrehozott tárolóalkalmatossággal feltehetőleg korán, még a honfoglalást megelőzően megismerkedhettek. Valószínűnek látszik ugyanis, hogy ily módon előállított ládát jelölt az ótörök nyelvből származó koporsó szavunk, melynek eredetileg, akárcsak az átadó nyelvben, nálunk is ’láda’ értelműnek kellett lennie. Egy ilyen nehezen mozdítható és szállítható tárolóbútor azonban minden bizonnyal csak a legrangosabb családoknál válhatott használatossá. A magyar köznépnél pedig a jelek szerint a későbbiekben sem kapott nagyobb jelentőséget (K. Csilléry 1982a: 75, 106–111, 262–263; 1991a: 484–485).
Joggal merülhet fel ezzel a tárggyal kapcsolatban a kérdés, hogy lehetett-e ruhaneműt tartó szerepe egykor? Hiszen tudjuk, hogy Észak-Európában – így Svédországban (lásd pl. von Schoultz, G. 1949: 5. kép) – ismeretes eleve ruhatartásra készült, parasztházbeli újkori vályúláda, melyet asztalosládákhoz hasonlóan szereltek fel zárral és vaspántok tartotta fedéllel. Kelet-Európában, az oroszoknál, beloruszoknál és ukránoknál pedig nem csupán fekvő vályúládák voltak használatosak, néhol egészen a közelmúltig ruhanemű raktározására, de számos helyen álló helyzetű fatörzsből kivájt tárolóedényeket, sőt dongás bödönöket alkalmaztak erre a célra (Blomkviszt, Je. 1956: 425. lap, 116. kép). Ami az álló faedények ruhatartókénti igénybevételének múltját illeti, az ezen a tájon viszonylag régi eredetű lehet – még ha az ilyen alkalmazás, miként Blomkviszt megállapítja, a vályúládákénál későbbi is. Herbord 12. század eleji tudósításában szerepel, hogy a pomoránoknak (Balti-tenger melléki szláv törzs, Lengyelország területén) nem voltak 339bezárt ládáik (cistas, scrinia), hanem ruháikat, pénzüket és minden értéküket egyszerűen letakart csöbrökben és bödönökben („in cuppas et doliis”) tartották. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy Herbord szövegét vizsgálva, Stránská lehetőnek tartja, miszerint Herbord itt nem csupán kivájt bödönökre utal, hanem esetleg fakéregből hajlított tárolóedényekre is (Stránská, D. 1963: 317–318; lásd még Niederle, L. 1913: 880).
Herbord tudósítását idézve, Stránská arra is figyelmeztet, hogy az abban leírtak még nem adhatnak alapot olyan következtetéshez, miszerint az efféle egyszerű ruhatárolók délebbi területen, nevezetesen a 12. századi Csehországban ugyancsak használatosak lettek volna. Hiszen itt másféle társadalmi berendezés mellett a technológiai ismeretek is eltérőek voltak (Stránská, D. 1963: 318). Ez a megállapítás Magyarországra is érvényes. Az a tény azonban, hogy a kimélyítéssel előállított tárolóalkalmatosságok avagy dongás edények ruhatárolásra való igénybevételére nem volt szükség – habár a moldvai csángók használtak dongás rongyásputinát (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 81, 118) – nem áll ellentétben azzal a gyakorlattal, hogy hordókat használjanak fel ruhanemű szállításához, miként azt 16–17. századi adatok tanúsítják Csehországból éppúgy (Stránská, D. 1963: 317), akárcsak Magyarországról (K. Csilléry K. 1982a: 106). A korabeli szállítási viszonyok közt ezek nyilván jól megfeleltek erre a célra.
