ISPOTÁLYOK, SZEGÉNYHÁZAK
240ISPOTÁLYOK, SZEGÉNYHÁZAK
A középkorban elsősorban kolostorokhoz kapcsolódó, majd városokban is megjelenő felekezeti ispotályok szerényebb utódai a 17–18. században mezővárosainkban is fel-feltűnnek. Mádon már a 17. században működött ispotály. A szoba-konyha-szoba-kamra alaprajzú földszintes épület klasszicista homlokzatával azonban már nem az első ebben a funkcióban (Kalmár J. 1968: 93–94).
A szigetközi Halásziban 1741-ben létesült egy kétszobás „ispita”. Ez az alapítványokból, kegyes adományokból épült és fenntartott intézmény, mint az ispotályok általában, nemcsak betegek gyógyítására szolgált, hanem a község idős, szegény sorú, magára maradott lakóinak nyújtott végső menedéket, akik a hét bizonyos napjain adományokat gyűjthettek maguknak (Neuberger M. é. n.). Az ilyen kis mezővárosi ispotályok közönséges egy-, kétszobás lakóházak voltak, melyeket nemritkán meglévő lakóházból alakítottak át. A szegedi ispotályban a 18. század végén egy-egy szoba szolgált a rászoruló férfiaknak, illetve nőknek, s az ott lakó gondnok főzött rájuk (Farkas Cs. 1988: 16). A földesúri alapítású ispotályok ugyancsak 4–5 személy elhelyezésére szolgáló lakóházak voltak (Tamáska P. 1994: 4–41). A Várpalotán századunkig kórházként funkcionáló ispotály hosszan elnyúló kőépülete barokkos oromzatával, kosáríves tornácával a helyi kisnemesi építkezést példázza (Pacsuné Fodor S. é. n.). Több falu tartott fenn a falu szegényei számára végső menedékként szolgáló szerény hajlékot (pl. a használaton kívül került egykori remetelakot vagy vásártéri cédulaházat), ha nem is hívták ezeket ispotálynak (Horváth L. 1982: 155).
Számos további közösségi építményt említhetnénk még, amelyek falvaink, mezővárosaink egy részében megtalálhatók voltak, építészetileg azonban alig vizsgálták őket: ilyenek a vásártéri, rendszerint egyhelyiséges cédulaházak, a kör alaprajzú, náddal fedett, sátortetős községi jégvermek, a községi vagy egyházi létesítésű takarékmagtárak. Vannak kisebb területen ismert, használt közösségi építmények is, mint pl. a csallóközi, közösen használt, határbeli sütőkemencék, melyekről Ipolyi Arnold is megemlékezett 1858-as útjáról készített feljegyzéseiben (Ipolyi A. 1993: 42–43; Timkó Gy. 1905).
A 19. század végén meginduló polgári fejlődéssel sorra alakultak az iparos- és gazdakörök, olvasókörök, melyek gyakran külön épülettel is rendelkeztek. Ezek leginkább kocsmára emlékeztető házak voltak, egy a gyűlések, mulatságok céljára szolgáló, de ivónak is használt nagyobb teremmel.
