KÁLVÁRIÁK
KÁLVÁRIÁK
A kálváriák olyan szabad térben elhelyezkedő, a természetes környezet adottságait kihasználó, olykor egymástól nagy távolságban elhelyezett emlékekből álló együttesek, amelyek Jézus keresztútjának állomásait és a Golgotát jelenítik meg. A tridenti zsinatot követően Európa katolikus országaiban a szabadtéri kálváriák és az ott végzett keresztúti ájtatosság a katolikus hit megújításának hatásos eszközei voltak, terjesztésüket különböző szerzetesrendek szorgalmazták. A korábban változó számú stációk száma 14-ben rögzült, miután a ferencesek az általuk gyakorolt 14 stációs keresztútra a szentszéktől búcsút nyertek (Lehmann, M. 1970: 114–125). Magyarországon osztrák közvetítéssel a 17. század végén jelentek meg az első kálváriák, szélesebb körű elterjedésük azonban már a 18. századra, az ellenreformáció térhódításának idejére esik. Kezdetben elsősorban városokban, később falvakban is épültek kálváriák. Állítóik a 17–18. században főrangú és egyházi személyek. Ezek a barokk emlékek a főúri és egyházi építkezéseken foglalkoztatott, gyakran idegen származású mesterek alkotásai (Lehmann, M. 1970: 129–130; Szilágyi I. 1980: 52–55). A kálváriák falusi közösségek által megrendelt, népiessé váló változatai már a 19. században keletkeztek.
Hegyes, dombos vidékeken a stációs kálváriák terjedtek el. A magaslaton elhelyezett kálváriacsoportig vezető út egyik vagy mindkét oldalán a menetirányba fordítva vagy arra merőlegesen sorakoztak egymástól kisebb-nagyobb távolságra a stációk. Meredekebb domboldalon lépcső vezetett a kálváriáig. A legteljesebb együtteseknél alul indító kápolna található, s a dombtetőn a kálváriajelenet szoborcsoportjával összekapcsoltan vagy attól függetlenül egy kápolna áll, amelyben a szent sírt helyezik el. Némelyik kálvária remetelakkal is kiegészül. A kálváriák kivitelezésének költségessége miatt gyakran maradnak el egyes elemeik, s az is megszokott, hogy a kálvária szakaszosan épül ki (Meszlényi A. 1941: 74; Szilágyi I. 1980: 33–40).
A kálváriajelenetet megörökítő szoborcsoport rendszerint kőből faragott, a 19. századi, népi ízlésű kálváriáknál azonban gyakoriak a bádogcorpusos feszületek is. A stációk a körmeneti kápolnákhoz, képoszlopokhoz hasonló, kőből faragott vagy falazott, kis védőtetővel ellátott építmények. Előbbiekbe szobrokat állítottak, gyakoribb volt azonban az olcsóbb megoldás, amikor domborművet, festett bádoglemezt, metszetet, színes nyomatot 232helyeztek el a stáció fülkéjében, vagy magának a fülkének a falára festették a Jézus szenvedéseit megörökítő képeket. Stációs kálváriáink legnagyszabásúbb emlékei a dunántúli német telepes falvakban találhatók (Bóly, Szajk, Hajós, Márkó, Vöröstó, Magyar-polány). Sík vidékeken a kálváriaépítmények terjedtek el, melyeket legtöbbször a temetőben építettek fel. Ezek kerek, ovális, négyszögletes vagy patkó alakú építmények, melyek teraszára kétoldalt lépcső vezet fel. Teraszukon helyezkedik el a kálvária-csoport, az építmény alsó részét pedig a szent sírt is magába foglaló kápolna vagy fülke foglalja el (Szilágyi I. 1980: 23–29). Falvainkban azonban sokkal gyakoribbak voltak a stációsor nélküli, csupán a keresztre feszítés jelenetét megörökítő, többnyire fakeresztes, festett bádogcorpusos kálváriák (Zentai T. 1990: 40).
