SZÉKES TETŐSZERKEZET
SZÉKES TETŐSZERKEZET
A magyar népi építészetben alkalmazott tetőszerkezetek közül újabb és kevésbé elterjedt a székes tető. A 19. században jelent meg elsősorban rangosabb épületeken. Bonyolultabb szerkezete magas színvonalú ácstudást igényelt, s anyagigényessége is számottevő 128volt. Lényege a szerkezetnek az, hogy a szarufákat alátámasztó állvány, ún. szék épült a padlástérbe. A szarufák terhét függőleges vagy ferde állású oszlopokra fektetett oldalszelemen, nagyobb tető esetén még egy gerincszelemen is hordozta. Az oszlopok helyzetének függvényében beszélünk álló széklábas és dőlt széklábas tetőről. A székoszlopok legtöbbször nem közvetlenül a keresztgerendákba, födémgerendákba csatlakoztak, hanem az attól függetlenül fekvő, ún. kötőgerendákba. Éppen e megoldás miatt több helyen azt tapasztaltuk, hogy a múlt század 80-as éveitől kezdve, tűzbiztonsági megfontolásból megyei vagy helyi önkormányzati rendelkezések segítették elő terjedését. A Nagykunságban a födém elkészítése után még néhány sor vályogot is felfalaztak, s erre állították a tetőt. Nyíregyháza környékén a betelepült szlovákok az ilyen megoldást tűzmentes tetőnek is nevezték (Györffy I. 1908: 164; Erdész S. 1968). A székes tető lehetővé tette a tető magasítását, mely emelte a ház megjelenését, rangját, tehát az új ízlés kialakulását és terjedését is elősegítette (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 77). Nagyobb terek, csűrök, pajták, uradalmi épületek, kisnemesi udvarházak, kúriák, magtárak fedésére, tetővel való ellátására területenként eltérő, sokszor helyi sajátosságú technikai megoldásokat is ismerünk. A csűrök, pajták fedésénél a fesztávolság és a belmagasság növelése érdekében a Nyugat-Dunántúlon kialakult és elterjedt a kötőgerendacsonk ferde vagy íves dúcokkal történő alátámasztása, illetve a tartóoszlop megtámasztása. Ha a falazat szilárd, teherbíró anyagból készült, akkor a ráterhelt súlyt a fal is megfogta. Ilyenkor az ollószárakat egy fogófával, kakasülőre emlékeztető keresztpánttal is megerősítették (Tóth J. 1971: 79). Szatmárban, az északi hegyvidéken, Erdélyben és a Kisalföld északi peremén találkozhatunk elvétve az állványos tetőszerkezettel. Ez a szerkezet magas szintű ácsismereteket tételezett fel, malmok, fatemplomok és haranglábak építésénél is alkalmazták (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 79).
Ritka volt az ún. jármos tetőszerkezet is, melyet csak Erdély egyes tájain, Szatmárban és a Felső-Tisza-vidéken alkalmaztak. A szerkezet lényege az, hogy a földbe íves ágasokat, Erdélyben csűrhorgasokat, Szatmárban kardoságasokat ástak, melyek tetejét, a kívánt magasságban vízszintes gerendával, a járomgerendával kötötték össze, s ez a keret hordozta az oldalszelemeneket, illetve az erre támaszkodó tetőzetet. Az íves ágasokat természetesen könyökfákkal lehetett tovább erősíteni. Ezzel a szerkezettel a belső fesztávolság nőtt, s akár egy jól megrakott szekér is befért a csűrbe (MNL 2: 661–662). A jármos szerkezet a kora középkor óta ismeretes az európai népi építészetben, a magyar nyelvterületen a legtovább Erdélyben maradt meg, még századunk 30–40-es éveiben is épültek így csűrök (Gönyey S. 1957).
Említenünk kell még két egyszerű tetőszerkezetet. Az egyik az ún. bogárhátú tető, melynél a falakon átvetett karókra, rudakra, növényi anyagokból, szalmából, venyigéből, gallyakból tetőt raktak, s azt földdel domború formájúra képezték ki. Kisebb ólakat, ideiglenes határbeli építményeket, kunyhókat fedtek ezzel az eljárással, főleg az Alföldön. Feltételezhető, hogy egykor az egész nyelvterületen ismert lehetett.
Szintén az egyszerűbb tetőszerkezetek körébe tartozik az ún. félhajas tető, műszaki nevén a félnyeregtető, mely lényegében egyetlen tetősíkkal kialakított lejtős tető. Elsősorban ideiglenes építmények tetőszerkezete volt, gyakran felmenő fal nélkül csak oszlopokkal ferdén vagy függőlegesen, sok esetben a lakóházak végfalához támaszkodva jelent meg a paraszti építészetben.
