FEDETT KOCSIK ÉS SZEKEREK
FEDETT KOCSIK ÉS SZEKEREK
A magyar fedett kocsikról számos régi utazó emlékezett meg dicsérőleg. Elegendő itt a burgundi lovag Bertrandon de la Broquiére (1433) és az angol E. Brown (1669–1670) nevét megemlíteni (Szamota I. 1891: 95, 301). Nem lehet kizárni, hogy a mongolok jurta kocsijához hasonló fedeles járműveket már a honfoglaló magyarok is használtak.
A szekértetőnek jelenleg csupán két alapváltozatát tudjuk elkülöníteni. Az egyik, valószínűleg régebbi forma, egy hosszában kettészelt henger egyik felére emlékeztet, amelyet lapjával lefelé helyeznek el, s amelynek hosszanti peremei a szekéroldal felső dorongjára ráfekszenek. A tető faváza félkör alakban meghajlított kávákra, abroncsokra épül. Csíkban a váz fenyőfából, illetve juharból készül. Erre a vázra feszítik ki a megfelelő méretű gyékényponyvát (Haáz F. 1932: 16–17; Vámszer G. 1977: 188–189). Ez a félhenger formájú szekértető egész Erdélyben ismeretes, s főként ezt használták az északi magyar népterület fuvarosai, a meszet, faszenet, gyümölcsöt szállító gazdák is. A fazekasárut fuvarozók bárkaszekere Gömörben, Biharban szintén ennek egy változata volt.
A szekérfedél másik típusa főként Debrecen vidékén, a Tiszántúlon terjedt el. Ez lényegesen szellősebb az előbbinél. A szekér négy sarkába állított falábak egy alig domborodó, lécekből készült rácsozatot tartanak (neve koszorú), amire gyékényponyvát terítenek. A gyékény hátul túl ér a szekér végén, de csak szükség esetén eresztik le a faros kasig. Többnyire felcsavart állapotban szokták rögzíteni az ekhótető hátsó végén. A debreceni ekhónak két oldalt és elöl nincsen gyékényfala (Balogh I. 1965–66: 231, 249).
Sajnos nem ismerjük kellően a vízhatlan ponyvát használó kocsifedelek, sátoros kocsik formáját. A 19. század végén és a 20. század elején több vidéken megjelent szórványosan a ponyvával fedett kocsi mind a teherszállításban (mészfuvarosok), mind a személyi közlekedésben (vásározók, búcsús zarándokok).
A kocsifedél elnevezései közül a régi magyar nyelvben az ismeretlen eredetű ernyő volt a legelterjedtebb. A 16–17. századi Erdélyben számos írásos adalék bizonyítja a fedett szekerek mindennapos használatát. Kiderül belőlük, hogy a társzekerekre való ernyők gyékényből készültek (Takáts S. 1961: 224; Cs. Bogáts D. 1943: 33, 52; B. Nagy M. 1973: 68, 116). Az ernyő, illetve az ernyős kocsi, ernyős szekér kifejezés a 18–19. században jelen volt az alföldi magyar köznyelvben is, azonban a 20. század elejére ez a megjelölés erősen visszaszorult, csupán néhány erdélyi nyelvjárásban őrződött 947meg. Akkor már egész Erdélyben a kóber, kóbor, kóberos szó vette át a helyét, ami viszonylag későn, csak a 19. század közepén tűnt fel az írásokban. Minden valószínűség szerint az erdélyi szászok nyelvéből került át a magyarba (TESz II. 508). A moldvai és a hétfalusi csángók kort, kortos szekér néven ismerik a szekérfedelet, fedett szekeret. A kort bizonyára román kölcsönszó a csángó nyelvjárásokban.
A történeti Magyarországon két terminus terjedt el leginkább. Északkeleten, így a Felső-Tiszántúl és a Partium térségében az ekhó szót, a Dél-Alföldön pedig a sátor, szekérsátor, sátoros szekér megjelölést találjuk. Napjainkban legismertebb, az irodalmi nyelvben is használatos neve a tárgynak az ekhó, de ennek a szónak is csak 1833-ból adatolható az első előfordulása ’szekérernyő’ jelentésben. Magyar fejlemény, eredetileg a debreceni – és talán a sárospataki – diáknyelv kifejezése lehetett. Szóföldrajzi okokból a sátor, sátoros kocsi is hasonló korú vagy még újabb nyelvi fejlemény. Északon szórványosan találjuk a bárka, bárkaszekér megnevezést. Heves megyében a 19. század közepén feljegyezték a ’kocsiernyő’ jelentésű burcsik szót is. A Dunántúlon a kocsifedél ma már igen elszórtan mutatkozik. Elnevezései közül a boríték, burittós szekér Baranya, Tolna, Somogy tájain sejtet régi hagyományt. Nyugat-Dunántúlon a tyúkászok, tojásszedők jártak még a 19–20. század fordulóján is hatalmas, fedett bárkaszekerekkel (Domonkos O. 1967: 260; Paládi-Kovács A. 1973a: 52–54; MNA III. 201. térkép).
Az 1870–1880-as években az ekhós szekér és a hármas fogat teljesen megszokott látvány volt az Alföldön és Pest utcáin, különösen vásárok idején. Erre utalnak a költő sorai:
„Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,
Honnan cipel a sors – s e három egér?”
(Arany János: Vásárban. Pest, 1877)
Honnan cipel a sors – s e három egér?”
(Arany János: Vásárban. Pest, 1877)
