A SZEKÉROLDAL KITÁMASZTÁSA
A SZEKÉROLDAL KITÁMASZTÁSA
A szekér felépítményének kulcsa a szekérderék, a két oldal rögzítésének, kitámasztásának módja. Minél szilárdabban áll a derék, annál nagyobb teher szállítására alkalmas a szekér. A szekéroldalak összefogásának, rögzítésének alkalmas eszköze a deszka vastagságú kötőpánt (székely csatlás), amelynek tányér formán kerekedő két 942végét a beléjük vésett lyukaknál fogva mintegy ráhúzzák a szekérlajtorják felső dorongjaira (Paládi-Kovács A. 1973a: 35). Azonban ez a keresztben feszülő pánt túlságosan merev, s nem követi jól a kocsiszekrény részeinek mozgását. A szekereken kötőpántot a történeti nagytájak közül csupán Erdélyben használtak. Ott főként a rakoncás szekerek tartozéka volt. Hasonló rendeltetésű alkatrészt a moldvai csángók szekerein, kis karucáin nem észleltek a kutatók. Európa más vidékein a kötőpánttól a teljesen merev, az ún. stráfkocsihoz hasonló járműfélék doboz formájú kocsiládájáig, teljesen zárt rakteréig sokféle változat ismeretes. Ezekhez azonban olyan alépítményt kellett kifejleszteni, amely lehetővé teszi, hogy a jármű kerekei elfordulhassanak a kocsiszekrény feneke, azaz a raktér alatt. Ilyen utat járt be a brit szigetek, az Északi- és a Keleti-tenger környezetében élő népek járműkultúrája (Jenkins, G. 1962: 27–30. kép; Jenkins, G. 1972: 34, 51, 56. kép; Viires, A. 1980: 102–121. kép).
A Kárpát-medencében a szekerek raktere általában alacsonyan van, fordulásnál a kerekek a kocsiszekrény alsó részét súrolják. Ilyen alacsony építésű járművek esetében a szekéroldalak kitámasztásának két alaptípusa ismeretes: a rakoncás és a lőcsös kitámasztás.
E két alapforma több más megoldással egészülhet ki, s ezek körét Erdélyben még az említett kötőpánt használata is bővíti. A kitámasztás elvén alapuló konstrukció lehetővé teszi a kocsiszekrény részeinek elmozdulását kanyarodás közben és hepehupás terepen.
A rakonca a hátsó tengely fölött, azzal párhuzamosan elhelyezett vánkosfa, párnafa, illetve az első tengely esetében a vánkos fölé helyezett fergettyű két végébe – rendszerint csapolással – szilárdan rögzített, egyenes karó. A rézsútosan felfelé álló, merev rakoncakarók belső oldalához támasztják a létra vagy tábla alakú szekérderekat. Egyes szekérféléken a rakonca csupán rövid, csökevényes formában maradt fenn.
A lőcs a rakoncánál hosszabb és felső felén jellegzetesen hajlott, görbe rúd, amelynek alsó vége a kerékagyból kiálló tengelyvéghez van rögzítve, másik vége pedig a szekéroldal felső pereméhez csatlakozik. Mivel a lőcsök az oldal felső szélét támasztják alá, s a szekérderék síkjával szöget bezárva a teher egy részét a tengelyvégre hárítják át, a lőcsös szekérderék teherbírása a rakoncás oldalét számottevően meghaladja.
A szekéroldalak kitámasztásának módozatai a magyar nyelvterületen:
– elöl-hátul vasalt lőcs mind a négy keréknél, rakonca nélkül,
– elöl-hátul csak rakonca van (négy db),
– elöl rakonca, hátul merev lőcs, esetleg elöl és hátul is rakoncához csatlakozó merev lőcs,
– elöl rakonca, hátul vasalt lőcs,
– a lőcs vagy rakonca mellett elöl (esetleg hátul is) keresztpánt, csatlás.
E módozatok alkalmazása jellegzetes szekértípusokat eredményez. Magyar nyelvterületen az emlékezettel elérhető időben mindenütt túlnyomórészt lőcsös szekeret használtak (Paládi-Kovács A. 1973a: 34; Keszi-Kovács L. 1981a: 116; MNA III. 194. térkép). Egyetlen népcsoportunk, a moldvai csángóság volt az, amelyik nem ismerte a lőcsös kitámasztást, s kizárólag rakoncás szekérrel járt a legújabb időkig. Az Alföld, a Dunántúl és a Kisalföld túlnyomó részén, valamint az északi népterület nyugati felében parasztságunk csupán négylőcsös szekereket, fuvaros és személyszállító 943kocsikat használt. A lőcs magyarországi szerepét mutatja, hogy – a kubikos-kordét kivéve – még a kétkerekű járműveknek is nélkülözhetetlen alkatrésze volt. A lőcsös szekerek dominanciája mellett azonban – tájanként váltakozó jelentőséggel – feltűnnek részben-egészben rakoncás szekérfélék is. A rakoncás és a lőcsös kitámasztási mód nemcsak tájanként, koronként mutat ingadozást. Egy-egy településen belül is megfigyelhető keveredésük, egymás mellett élésük. A székelyeknél három-négy változat létezett egymás mellett és nem volt elszigetelt jelenség a vegyes kitámasztású szekérforma sem. Györffy hely megnevezése nélkül írja: „Régebben csak a hátsó tengelynek voltak lőcsei, ma már többnyire az elülső részt is lőcsök tartják. A két pár lőccsel felszerelt szekereken a rakonca csak elcsökevényesedett formában van meg, s a lőcs nem a rakoncát, hanem a szekéroldalt támasztja” (Györffy I. é. n. /1934/d: 263).
Udvarhely megyében három lőcstípust írtak le, amelyek érzékletesen példázzák a lőcs tökéletesítésének egyes lépcsőfokait (Haáz F. 1932: 14–15). A két változatban is megtalált sutalőcs felső végén, kiszélesedő fejében egy akkora lyuk volt, amelybe a szekéroldal (lajtorja) felső, vízszintesen fekvő dorongja lazán beleillik. A második típust lőcsös rakonca, illetve bágyi lőcs néven említik. Lényege az, hogy a szekértengelyre erősített görbe lőcs felső végét szilárdan becsapolják a szekér rakoncájába. A harmadik típus az országosan ismert vasalt lőcs, amelynek kétszer görbe felső vége egy jó arasszal a szekéroldal fölé magasodik, s amelyet egy vaskarika kapcsol a szekérderék felső dorongjához. Régebben vaskarika helyett lőcs-gúzst alkalmaztak. A harmadik lőcstípus nagyobb manőverezési lehetőséget nyújt a szekérnek, mint elődei, s a vasalás révén tartósságban is felülmúlja azokat (Paládi-Kovács A. 1973a: 35, 64). A vasalt lőcsös szekér Magyarországon már legalább egy évszázada uralomra jutott, s a többi formát fokozatosan felváltotta, illetve háttérbe szorította.
Az elöl rakoncás, hátul merev lőcsös szekér (bágyi lőcs) a Székelyföld mellett ismeretes a dél-erdélyi magyar népszigeteken is. Másik góca a Zempléni-hegység, a Hernád és a Bodrog közötti térség, s különösen az abaúji Hegyköz (Balassa I. 1964a: 153–154; Ikvai N. 1967: 131; Paládi-Kovács A. 1973a: 65). Az elöl rakoncás, hátul vasalt lőcsös kocsi a 20. század derekáig nem volt ritkaság a Kelet-Dunántúlon, s több helyütt ismerték a Nyugat-Dunántúlon és a Kisalföldön is. Úgy látszik, hogy ezt a megoldást ott inkább a gyors kanyarodás érdekében alkalmazzák. Erre mutat, hogy sohasem a nehéz, teherszállító szekerek, hanem a könnyű, lovas kocsik készültek elöl rakoncával, hátul lőccsel.
Az északi népterület keleti felében, Észak-Tiszántúlon és egész Erdélyben a lőcsös szekér dominanciája mellett többnyire valamilyen rakoncás szekér is használatos (MNA III. 194. térkép). Keleti palóc vidéken gyakorta a lőcsös szekeret alakítják át rakoncás szekérré. Heves, Borsod, Gömör egyes részein, illetve a Sajó–Hernád közti területen általában kolesz, helyenként baksa, ladik néven ismerik ezt a szekérfélét (Paládi-Kovács A. 1999b: 356–358). Észak-Tiszántúlon vánkusos szekérnek, Szeged vidékén bakitynak nevezik a rakoncás, deszka oldalú szekeret. A Bánságban a rakoncás szekeret besszarábiai kocsi néven ismerik, s az elnevezést azzal magyarázzák, hogy Besszarábiából jött telepesek hozták magukkal a második világháború elején, akik még az 1960-as években is ragaszkodtak hozzá. Szórványosan, alkalmilag használtak a lőcsös szekér mellett rakoncás szekeret a Vértes és a Gerecse falvaiban, 944s az Alföld középső részein is. Úgy látszik, hogy a századforduló után, illetve a két világháború között kezdett terjedni ez a négyrakoncás, deszkás oldalú szekértípus. Ennek hátterében a fuvarozási igények változása, elszegényedés, gazdasági regresszió vagy népmigráció áll. Moldva és Erdély kivételével mindenütt kelet felől terjedő új jelenség (Juhász A. 1968: 99–104; Balogh I. 1966: 82–83; Paládi-Kovács A. 1982a: 77, 1989a: 365).
Történetileg a – szánon is jelen levő – rakonca megelőzte a lőcsöt. Utóbbi alighanem a középkori Európa újítása. A lőcsös szekér legkorábbi ábrázolásai a 15–16. századból és épp a Kárpát-medencéből és közvetlen környezetéből származnak. A lőcsös és a lőcs nélküli szekér recens európai elterjedtsége igen tanulságos. A lőcsös szekér Nopcsa Ferenc meghatározása szerint Württenbergtől Szászországon és Magyarországon át a Havasalföldig és Észak-Bulgáriáig terjed. Bulgáriában a Balkán-hegységtől délre a lőcs teljesen ismeretlen, azaz ott egyedül rakoncás járműveket használnak. Poroszország, Lengyelország, Ukrajna területén a lőcsös szekér ritka, a Baltikumban pedig csak egészen szórványosan fordul elő (Nopcsa F. 1923–24: 67, 72; Moszyński, K. 1929: 646; Gunda B. 1934a: 95; Tarr L. 1968: 182; Viires, A. 1980; Keszi-Kovács L. 1981a: 109). Nem valószínű tehát, hogy a lőcs őshazája Ukrajnában vagy Dél-Lengyelországban lenne, mint ahogy Nopcsa vélte. A magyar lőcs szó német eredetű, első biztos előfordulását 1509-ből ismerjük (TESz II. 793). Ez ellentmond Keszi-Kovács feltevésének is, miszerint a lőcs a Kárpát-medencében alakult ki és onnan terjedt el a „magyar kocsival” Európa más tájain (Keszi-Kovács L. 1981a: 109). Az viszont kétségtelen tény, hogy a lőcsös szekér legfejlettebb változatai a magyar nyelvterületen fejlődtek ki, ahol a lőcsös szekér jelentősége, dominanciája nagyobb, mint bárhol Európában. Kárpáti, balkáni környezetében a magyarság is terjesztette ezt a szekérfélét, és a lőcs megnevezését.
