KÉTKEREKŰ JÁRMŰVEK
KÉTKEREKŰ JÁRMŰVEK
Györffy István szerint a magyar taliga ősi formái a szegény nép és a pásztorok használatában maradtak meg. Hajdan a László király szekere, Kun László szekere és a Básta szekere elnevezés is kétkerekű járművekre vonatkozhatott. Nagy nyomorúságában a nép maga húzta a szekérnek gúnyolt bigát vagy taligát (Györffy I. é. n. /1934/d: 261). Magyarországon a kétkerekű járművek már a középkorban is alárendelt szerepet játszottak, s többnyire a szegénységet jelképezték minden korban.
Az emberi erővel tolt vagy vont taligáknál fontosabbak voltak a kétkerekű fogatok. Fogatos állat lehetett az ökör, a tehén, a szamár, de komolyabb jelentősége taligák esetében is csak a lófogatoknak volt. A szarvasmarhával vont kétkerekű járművekről alig van recens adat. Kisebb terhek fuvarozására szolgált a fatengelyes ökörkordé az 1930-as évekig a Pest megyei Dömsödön (Nagy Kálózi B. 1941: 72–73). Kisorosziban és Pilismaróton (Esztergom m.) szintén általánosan ismert jármű volt az ökör vontatású kétkerekű loptika. Ipolyszögön (Nógrád m.) 1900 körül a zsellér eredetű parasztoknak nem voltak szekerei, csupán kétrúdú, négykerekű taligái, amibe tehénkéjüket fogták be (Paládi-Kovács A. gyűjtése).
Szamaras talyigán közlekedtek a 20. század elején a Palócföld uradalmi juhászszámadói, a tekintélyes bacsók (Paládi-Kovács A. 1965: 158–159). A bükki meszet Répáshutáról a szegényebb családok kétkerekű kólával, csacsifogattal hordták eladni. Kólya, kóla nevű szamaras taligát Göncön (Abaúj m.) és az északi népterület több más településén is megfigyeltek. Általában lőcsös kitámasztású, kétrúdú jármű. A palóc taligának nagyobb kerekei voltak, mint a szekérnek, rendszerint 14 küllő és 7 talp tartozott hozzá (Paládi-Kovács A. 1973a: 21; Viga Gy. 1980a, 1980b; Paládi-Kovács A. 1982a: 157, 1989a: 364). Kétkerekű szamaras kordén közlekedtek a számadó juhászok a somogyi Nagy-Berek vidékén, s a fonyódi kisgazdák a malomba, szőlőbe is kordén jártak. Ácson (Komárom m.) a szőlősgazdák laptikát, kordét használtak helyi közlekedésre. Két rúdja közé egy csacsit fogtak be. Oldalát rakoncák támasztották ki, kerekei a lovas kocsi hátsó kerekének méretezése szerint készültek (Takáts Gy. 1986: 86; Kemecsi L. 1998: 45–46).
A recens kétkerekű járműveknek legalább négy alapformáját szükséges elkülönítenünk:
9271. pásztortaliga – eleséges, gyakran fedett;
2. „fuvaros” vagy paraszttaliga – teherszállító, lőcsös, zápos oldalú;
3. kubikoskordé – földhordásra szolgáló, lőcs nélküli deszkaláda;
4. személyszállító gazdataliga – gyakran rugózott, féderes.
201. ábra. Talyigák: a) zápos oldalú talyiga (1910-es évek), Debrecen (Hajdú vm.); b) földhordó targonca (1950-es évek), Bogdánfalva (Moldva); c) szántószekér vagy vetőszekér (1950–60-as évek), Küküllőkeményfalva (Udvarhely vm.); d) taliga (1950-es évek)
Az Alföldön a gulyások, juhászok kétkerekű járműve elé lovat vagy szamarat fogtak. Többnyire élelmiszert, ruhaneműt tartottak a taligán. Szállásváltó költözködés alkalmával a Kiskunság pásztorai a taliga tetején szállították a cserényfalakat is. Zápos (létrás) oldalakkal készült jármű volt, melynek két oldalát egy-egy lőcs támasztotta meg. Itt-ott megfigyeltek az Alföldön fedeles pásztortaligát is (Szeremlei 928S. 1911: 240), ami a kelet-európai, belső-ázsiai sztyeppék egykori nomádjainak jurta-kocsijára emlékeztetett (Tarr L. 1968: 104; Paládi-Kovács A. 1997b: 175–179). A Hortobágyról a talyigásnak nevezett bojtár hetenként egyszer taligával hajtott be a városba, hogy ott a pásztoroknak tiszta ruhát, élelmet, főként kenyeret vételezzen. Ott a pásztortaliga különbözött a fuvarosokétól, mert láda helyett fonott vesszőkast és hátsó saroglyát használtak hozzá. Elöl a zápos oldalakra ülést tettek. A pásztortaligának a kereke is kisebb volt, és a ló a két rúd között elhelyezett hámfára hurkolt istrángokkal húzta. Méretét és felszerelését tekintve csaknem megegyezett vele a debreceni paraszttalyiga (Balogh I. 1965–66: 81).
Debrecenben a 18. század elejétől az első világháborúig a helyi és a kisebb távolságra történő teherszállítás fő eszköze a fuvarostalyiga volt. Szekeret betakarításhoz, hordáshoz, távolsági fuvarozáshoz használtak. A hivatásos talyigások száma néha megközelítette a szekeresekét, s a 18. század végétől a 20. század elejéig mindig meghaladta a száz főt. A város sáros és homokos útjain igen alkalmas járműnek bizonyult. Majdnem annyit tudtak rajta szállítani, mint egy szekérfuvarral. Nyomtávolsága megegyezett a szekérével, kerekének átmérője viszont 2 collal meghaladta a szekér hátsó kerekének átmérőjét (Balogh I. 1965–66: 75, 80). A két taligarúd teljes hossza 4 m és 6 coll, az oldalak hossza 5 sukk (kb. 160 cm). Aldeszkája hátul túlért a két rúdvégen, saroglyát nem használtak hozzá. A lőcs formája, vasalása ugyanolyan volt, mint a szekéré. Egy lovat fogtak be a két rúd közé, s a ló istránggal, de hámfa nélkül húzta. Az istrángot a rudakat összekötő keresztfára akasztották. Formáját tekintve a nyíregyházi paraszttaliga megegyezett a debrecenivel. A Nyírség homokhátságán a taliga könnyebben közlekedett, mint a négykerekű járművek. Miskolcon, Egerben a taliga használata a szőlő- és bortermeléshez kapcsolódott. Szőlőhegyekre, borpincékbe taligával könnyebb volt a közlekedés, mint szekérrel. A bortermelő kisgazdaságoknak se szüksége, se ereje nem volt egynél több ló eltartására (Márkus M. 1938; Bodgál F. 1960: 525). Járművük néhány részletében eltért a tiszántúli fuvarostaligától. A két rúd közé fogott ló hámfával húzott, felszerszámozásához farhám és terhelő nyereg is tartozott. A miskolci, egri taliga szintén lőcsös, sőt saroglyás jármű volt. Miskolcon a 18. században már adatolható egy taligával fuvarozó réteg létezése. Az első világháború idején még mindig 21 talyigás élt a városban, de az 1920-as években a négykerekű kolesz (deszkaládás, rakoncás szekér) váltotta fel a taligát. Nógrád, Gömör, Észak-Heves és Észak-Borsod széles sávjában a kétkerekű jármű neve taliga, a déli peremeken és a Jászságban viszont a kóla, kólya elnevezés honos (MNA III. 193. térkép; Paládi-Kovács A. 1989a: 364).
Az 1880–1890-es években terjedt el szélesebb mértékben a Tisza-szabályozás és a vasútépítések földmunkálatai idején feltűnt kordé, kubikoskordé. Ez a kétkerekű jármű apróbb módosításokkal olasz mintát követ. A főként földszállításra alkalmas kordé ládája deszkából, hátul egyetlen mozdulattal felhúzható súberrel készült. A hagyományos formájú taligafélékkel szemben lőcse nem volt. Fogatolását úgy oldották meg, hogy a kordé ládája hátrabillenthető legyen, s terhétől gyorsan megszabadulhasson (Katona I. 1961: 56–57, 63; Paládi-Kovács A. 1973a: 19–20). Ezt a speciális járművet a parasztság nem vette át. Főként az Alföld kubikos központjaiban és az ország nagy építkezésein volt látható. Szentesen (Csongrád m.) az 1950-es években még 50 körül járt a kordésok száma, némelyiküknek 5–6 kordéja és lova is volt. Akkor 929még eljárhattak a nagy állami építkezésekre (Inota, Komló, Dunaújváros, Kazincbarcika stb.). Ezt az eszközt is a közúti szállítás gépesítése, a dömperek megjelenése ítélte halálra (Csalog Zs. 1965: 31). A kordé elterjedése előtt a dél-alföldi magyarság a debrecenihez hasonló taligafélét használt, megnevezésére pedig a taliga szót (Szeged, Hódmezővásárhely). A Körös–Maros közötti tájakon, továbbá a Tisza jobb partján, Csongrádban és Bácsban azonban a kordé szó rövid idő alatt kiszorította. Helyenként felbukkan a kolesz és a bakity (Juhász A. 1968: 99).
Személyszállításra Nyíregyházán féderes taliga szolgált. Ennek két változata volt: a tanyai nagygazdák gazdataligája és a városban bérkocsizó fiáker taliga (Márkus M. 1938: 213–215). Miskolcon, Egerben a taliga személyfuvarozó változata nem alakult ki, Debrecenben annál inkább. Tanyásgazdák az Alföld nagyobb részén használtak személyszállító taligát, amit a népnyelv atyafitagadónak nevezett el. Nevét onnan kapta, hogy a gyalog járó hiába köszönt az őt elmellőző fogatosra, a szűk ülés miatt nem vehette fel maga mellé. Az 1950–1960-as évekre már mutatóba is alig maradt belőle. Felváltotta a kerékpár. Szentesen a kolesz féderes, sárhányós, lecsapható hátsó üléssel felszerelt taliga neveként is felbukkan. Hárman utazhattak rajta egyidejűleg (Csalog Zs. 1965: 31).
A recens adatok, leírások többsége láthatóan az Alföldről, annak is főként az északkeleti térségéből származik. Ott a pásztortaliga, a fuvaros taliga, a kubikos-kordé és a személyszállító taliga egyaránt megtalálható. Az Alföld északkeleti felében és az északi népterületen a kétkerekű járművek megnevezésére leginkább a taliga szó használatos. Sajátos a kóla, kólya terminus recens elterjedtsége (Abaúj, Heves, Észak-Pest, Jászság). A Kisalföld északi, Szlovákiához tartozó részein a káré, a Dunántúl széles északi sávjában a Répce-melléktől a Budai-hegységig a leptika (és számos alakváltozata), a Dunántúl középső és déli harmadában pedig a kordé elnevezés ismeretes. A leptika, loptika járműnév a Solti síkságon, s a Kiskunságon is taligát jelöl. Nem ismerjük kellően a kétkerekű járművek elterjedtségét, jelentőségét az erdélyi, keleti magyar népcsoportoknál. Ahol használtak ilyeneket, ott általában a taliga elnevezést ismerik (Székelyföld, Kis-Szamos völgye). Szórványosan azonban sok más szó is felbukkan kétkerekű járművek neveként (bakóca, radács, holubák). Újabban terjedt el a személyszállító rugózott saréta. Helyenként ’taliga’ értelemben is a román eredetű karuca szó használatos (Paládi-Kovács A. 1973a: 21–22; MNA III. 193. térkép).
Ezek a szavak rávilágítanak a velük megnevezett járművek múltjára, történeti és népközi kapcsolataira is. Legősibb közülük a taliga, amely honfoglalás előtti török vagy óorosz kölcsönszava nyelvünknek. A mongol eredetű szó terjedésének útja sajnos nem tisztázott eléggé. A mongol tärgän származéka targonca szavunk is (Paládi-Kovács A. 1973a; 1997b: 181–182). Korai, középkori szláv jövevény a kóla, kólya, későbbi szláv kölcsönszó a kolesz. Ismeretlen eredetű a középkorban gyakran említett biga, latin eredetű a 16. századtól ’hordszék’ és ’kétkerekű kocsi’ jelentésben is adatolható lektika (loptika, laptika) szó. A kordé, kordély elvonás a kordészekér, kordétaliga típusú jelzős összetételből. Első tagja, a kordé szintén latin eredetű szó (Bárczi G. 1941; Kniezsa I. 1955/1974; TESz I–III). A kisalföldi káré feltehetően a német Karrenra, a karuca és a holubák pedig román nyelvi megfelelőkre vezethető vissza.
