KOSARAK
KOSARAK
A kosárkészítésnek (kosárfonás, kosárkötés) számtalan változata van. A hajlékony vesszőből, háncsból, szalagokra vágott fakéregből, gyékényből készült tároló- és szállítóeszközök kezdetleges típusai minden népnél a legrégibb kultúrréteghez tartoznak. E tárgycsoport osztályozására, rendszeres áttekintésére itt nincs terünk (lásd Birket-Smith, K. 1969: 91–92; Csalog Zs. 1963: 19–24).
Parasztgazdaságokban nélkülözhetetlen a kétfülű kosár, amit két kézzel ölbe véve, vagy ketten szállítanak. Régebbi változata félgömb alakú, s a földre téve kissé billegő. Ez ma főleg a Felföldön és Erdélyben használatos. Újabb változatának lapos, kerek az alja. Elterjedéséhez a 19. században szervezett kosárfonó tanfolyamok is hozzájárultak. Különösen kedvelt az Alföld, Kisalföld és a Dunántúl tájain. Mindkét forma több méretben készül, a rendeltetésének megfelelően. Anyaga is változatos, hiszen készíthetik hasítatlan, hántolatlan fűzvesszőből, iszalagból, szilácsból (hasított mogyoró-, tölgy-, juhar-, hársszalag). Nagyobb parasztgazdaságokban 40–50 különböző méretű kast, kétfülű kosarat is tartottak mindenféle termények, anyagok szállítására. Elnevezésük tájanként és rendeltetéstől függően is váltakozik. Háromszék-ben 1548-ban már említik a polyváskast. A Felföldön általában fülkosár, füleskosár (Hontban filkas), a Tiszántúl északi részén kasita, a Székelyföldön kas néven ismerik. A Dunántúl nagyobb részén véka, a nyugati széleken silinga, Zalában körbec, Mátyusföldön opálka, Baranyában német kosár a neve. Ismert dolog, hogy a bányászok, 884szén- és mészégetők, sírásók, különböző földmunkások is használtak kétfülű kosarakat (Paládi-Kovács A. 1989a: 351–352).
A kosarak másik nagy csoportjába a többnyire tégla vagy doboz formájú, a teteje fölött átívelő pántjánál fogva kézben vagy karon vihető kosárfélék tartoznak. Palócföldön háncsból készítették több méretben, s a nagyobb változatát hosszú kosárnak, hátikosárnak, piacoló kosárnak nevezték. Vajat, túrót, tojást, tejfelt, gyümölcsöt hordtak benne a piacra, s az asszonyok batyuzó lepedővel kötötték a hátukra. Hántolt, főzött fűzvesszőből készült a fedeles kosár (ridike, ridikül). Ezt a szögletes doboz formájú, festett rózsákkal díszített, lakkozott kosárfélét nagy tömegben készítették a Tisza mellékén működő kosárfonó központok (például Tiszadorogma). Az 1880–1960 közötti évtizedekben az egész Alföldön és az északi népterületen is népszerű tárgy volt (Sajóvölgyi P. 1895: 393–395; Paládi-Kovács A. 1989a: 351). Híresek voltak a Bártfa vidéki, Sáros megyei szlovák kosárfonók, akik az egész országot bejárták termékeikkel (Koma, J. 1954: 352). Az Alföld középső és déli harmadában kedvelt kosárféle volt a garaboly vagy garabó. Nevét a 17. század elején már írott forrás említi. Főként a Körösök vidékén készítették (Békés város kosárfonói). A piacoló karkosár, karoskosár elnevezésére szintén sok tájnyelvi szó ismeretes.
Két füllel ellátott, hosszúkás táskára, összelapítható tarisznyára emlékeztető kosárféle a szatyor, amit főként gyékényből, szalmából, kukoricahajból, csuhéból készítenek. Gyékényszatyrot használtak a bodrogközi, Tisza menti, csallóközi, ormánsági halászok. Az Alföld sok részén még a gabonát is szatyorból vetették. A szó maga a 14. század óta adatolható, eredete ismeretlen. A halász-pákász életmód tartozéka lehetett, készítésének pedig olyan híres központjai voltak, mint Tápé. Erdélyben szotyor, fékszotyor néven ismerik, s több faluban eladásra is készítik.
A kosárfélék harmadik jellegzetes csoportját a háton vihető kosarak és kasok alkotják. Ezek elterjedtsége szűkebb, a hátikosár a nyelvterület túlnyomó részén ismeretlen (MNA III. 218. térkép). Vesszőből vagy faháncsból fonják. Tájanként különböző, jellegzetes formái vannak. Legelterjedtebb a puttonyhoz hasonló, félkörösen gömbölyű forma, amit a Mátra-Bükk vidékén használnak. Hont-Nógrád és Észak-Pest falvaiban a négyszögletes hátikosár terjedt el, Torna, Észak-Borsod és Gömör összehordó vidékein pedig a régebben málházásra is bevált lóhátikosár ismeretes. Nagybánya és Dés vidékén a lefelé szűkülő, alul csaknem csúcsos forma, északkeleten pedig (Zemplén, Ung, Bereg) a hántolatlan fűzvesszőből fonott, teljesen kör alakú hátikosarat használják. A Zempléni-hegység egyes falvaiban nem pántokkal, hanem kötéllel, hosszú kendővel vagy batyuzó ponyvába kötve vették a hátukra. Szűkebb kárpáti környezetünkben főként a szlovákiai bányavidékeken található meg. Mikszáth anekdotázó novellájában (Az arany kisasszony) a körmöcbányai szlovák asszony még pipázó korú fiát is hátikosárban cipeli! A Bécsi Képes Krónika egyik miniatúráján már a 14. században feltűnik a hátikosár. Középkori bányászatunk és német bányászaink bizonyára hozzájárultak elterjedéséhez (Gunda B. 1955a, 1956: 132–133; Paládi-Kovács A. 1989a: 337–339). Egyes kosárfonó központok (Bernece-baráti, Noszvaj) több megyényi területet láttak el vele, s a hátikosár még az utóbbi 80–90 év folyamán is terjeszkedett a batyuzás rovására. Minthogy főként piacolásra használták, tágabb környezetük is megjegyezte a „hátyi viseletét”. Mátraalji falucsúfoló szerint:
885„Nána, Markaz, Domoszló,
Csupa kosárhordozó”
(Gunda B. 1989b: 153).
Csupa kosárhordozó”
(Gunda B. 1989b: 153).
Az ország több vidékén használtak takarmányhordásra nagyméretű hátikast. Hántolatlan fűzvesszőből vagy mogyoróháncsból fonták, s tájanként eltérő formai változatait ismerték. Nyugat-Dunántúlon az alpesi szénakasokra, az Alföld középső részein a csirkeborítóra hasonlító formát kedvelték. Nem két hevederrel vették a vállukra, hanem egyik vállukra nehezedő kampós bottal vagy a kávára hurkolt rövid kötéllel, istránggal cipelték. Ismertebb nevei: szénáskas, szérűhátyi, tót kas, német kosár (Paládi-Kovács A. 1979a: 337–341; MNA III. 207. térkép).
