FEJEN VALÓ TEHERHORDÁS
FEJEN VALÓ TEHERHORDÁS
Ősi szállítási mód, a Földközi-tenger térségében már az ókori civilizációkban mindennapos gyakorlat. Napjainkig ismeretes a Dunántúl csaknem egész területén (Győr-Moson és a Pilis, Gerecse kivételével) és az Erdélyi-medence középső részein. Szórványosan az Alföldön és a dél-erdélyi magyar falvakban is élt. Egyetlen segédeszköze egy korong vagy gyűrű formájú párnácska, amit a fejtetőre helyeznek a teher alá. A Bakony vidékén disznószőrrel tömték ki a gyűrű alakú fejpárnát, az erdélyi Mezőségen pedig (például Széken) házivászon kendőből állították össze hajtogatással. Hasonló vászontekercset használtak fejpárnául a kolozsvári Hóstátban is (Sán-dor G. 1941: 245). Ezeknek a fejpárnáknak a magyar megnevezései utalnak a tárgy formájára (tekercs, perec, koszorú, tukarcs), illetve rendeltetésére (févó = fejóvó). Napjainkban a tekercs szó a legelterjedtebb közülük, ez használatos a Dunántúl és Erdély több táji csoportjánál (Mezőség, Kalotaszeg, Szilágyság, Aranyosszék). Baranya, Tolna magyar tájain pévó, féval, pévalykó a neve, eredeti szóalakban főóvó → fé-vó.
A fejen való cipekedés női munka, férfiak sohasem próbálták. Befolyással volt a női haj- és fejviseletre, s alakítólag hatott a fejen vitt vizesedények, kosarak, vékák formájára is. Kedvezett a könnyebben egyensúlyozható kerek formák terjedésének és fennmaradásának. A kolozsvári külváros parasztsága a tejescsuprokat kerek, dongás edényben, cseberben szállította, az ebédet és a vizet szintén dongás faedényekben, ebédvékában és vízhordó cseberben; a zöldségfélét kerek vékáskosárban a fejére téve szállította (Sándor G. 1941: 243–257). Hasonló kerek csebreket, kosarakat használt a dunántúli parasztság is.
Óegyiptomi szobrok, görög és római leletek tanúsítják e teherhordó mód sok évezredes múltját. Vaskori szoborleletek bizonyítják, hogy a mai Dunántúlon is a kelta-római időkig vezethető vissza. A fejen történő teherhordásról szó esik a Margit-legendában, miszerint a királylány fején vitte a tekenőt, amiben élelmet szállított a betegeknek. A török hódoltság idején a piacra „fejtetőn” vitt tejtermék és gyümölcs után nem kellett adót fizetni (1570). Akkoriban az Alföldön is több helyen szokásban lehetett, mint a későbbi századokban. A szórványos alföldi elterjedtség történetéhez fontos adalék, hogy a 18. század elején debreceni cívis leányt örökítettek meg, 864fején ételhordó vékával. Egyes migrációs csoportok, mint a Zombáról (Tolna m.) települt orosházi magyarok, a Sárospatakra és vidékére érkezett németek a 19–20. század fordulójáig megőrizték ezt a teherhordó módot. Viszont a bakonyi szlovák szórványlakosság nem vette át magyar és német környezetétől a fejen való teherhordást (Gunda B. 1956: 127; Vajkai A. 1941a: 90). Az erdélyi medencében sem a beköltöző románság honosította meg a fejenhordást. 16–17. századi levéltári feljegyzések tanúsítják gyakorlatát olyan városokban, mint Kolozsvár és Dés (Szabó T. A. 1961: 518–520).
A fejen való teherhordás a nyugati és keleti szláv népeknél nem ismeretes, a románság és a balkáni szláv népek körében viszont mindenütt elterjedt. Megtalálható egész Dél-Európában és Fekete-Afrikában. Alpesi és szórványos északi német elterjedtsége mellett említeni lehet szórványos skandináviai előfordulását is (Berg, G. 1971), ami látszólag ellentmond annak, hogy ez a teherhordó mód az ókori civilizációk öröksége földrészünkön.
