ÜZENETVIVÉS, POSTA
ÜZENETVIVÉS, POSTA
Az üzenetvivés hagyományosan lovas futárok, küldöncök feladata volt a legújabb korig. Alkalmi lovas hírnökök vitték az üzeneteket az ősmagyar korban, a király futárai vették át szerepüket az államalapítás után. Váltó lovát a király követe ott vette, ahol érte, sokszor akár erőszakkal. Ezért I. László dekrétumai 3. könyvében már úgy rendelkezett, hogy „Futó követ egy se merje a harmadik falun túlra elvinni a lovat, és sem a templomba vagy a püspök, vagy az ispán udvarába igyekvő emberek, sem papok vagy egyházi személyek lovát el ne vegye, szekeréből ki ne fogja. Máskülönben akármicsoda lovat talál, elveheti, hogy a király követsége hamarabb járjon” (idézi Bogdán I. 1973: 204.)
Az írásbeliség elterjedése után a futár már leveleket hordozott magával. Mátyás idejében valóságos futárközpont működött a királyi udvarban. A legfontosabb utak mentén (Buda és Bécs között) pedig lóváltó állomások voltak. (Akkoriban a lovas futár intézménye postával, kocsizó személyszállítással is kiegészült.) Vármegyék, városok, főurak küldöncök révén érintkeztek egymással. Lehettek köztük vásározó kereskedők, vándorló mesterlegények, marhahajcsárok is, s helyenként a jobbágyszolgáltatások között található a levélhordás. Például Kapuvár 1587. évi összeírásában három jobbágy nevénél is megjegyzik, hogy „postássággal szolgál” (Bogdán I. 1973: 206).
A 16. század derekán az ország nyugati és északi részein honosodott meg a királyi posta intézménye. Ezt a magyar kamara, azaz a kincstár költségén tartották fenn. A főútvonalakon állomásokat szerveztek német postamesterek vezetésével. Küldeményeiket (levelek, rendeletek) a magyar postalegények – mind jó lovasok – továbbították, akiknek fel kellett esküdniük belépésük alkalmával. Erdélyben és a török hódoltság területén az ősi futárintézmény élt tovább, s a törökök is gondoskodtak a lovas küldöncök (nyelvükön csauszok) zavartalan utazásáról. Beutazási engedélyt azonban az Erdélyből és a királyi Magyarországról érkező futároknak kérniük kellett a törököktől, mert az útvonalakra gondosan ügyeltek. Az Eger–Gyöngyös a Gyöngyös–Szolnok közötti postajáratot a török hatóságok, saját érdekükben a 17. században is fenntartották. A hivatalos levelek továbbításának módja az volt, hogy például a Fülek–Gyöngyös–Szolnok–Mezőtúr vonalon, a postaút mentében fekvő falvak bírái „falu hírmondó lovára” ültetett levélhordó lovasküldöncökkel faluról falura stafétaszerűen továbbították a hatóságok iratküldeményeit, kurrenseit (Soós I. 1974: 28). Ily módon a gyűléseit Füleken tartó Nógrád, Heves, Külső-Szolnok, Pest, Pilis és Solt vármegye urai nemcsak a törökkel, de a hódolt falvakkal, jobbágyaikkal is rendszeres kapcsolatot tartottak. A lófogattal rendelkező gazdákat a falu bírája jelölte ki egy-egy hétre a járási tisztek fuvarozására. A fogattal nem rendelkező zsellérek a bíró vagy az esküdt polgár rendelkezésére álló hírmondó lovon teljesítették a „hetel-lő” levélhordozó és küldöncszolgálatot. Erdélyben szigorú rendtartás szabta meg a 829futárok feladatait. A postalegények a fejedelmi címerrel és útlevéllel közlekedtek. I. Rákóczi György 1634. évi postaszabályzata halálbüntetést szabott ki a levelet elvesztő futárra.
A postások, lovas küldöncök gyors haladását szolgálta a postakürt, amelynek hangja kitérést követelt a többi közlekedőtől. Kürtöt, megkülönböztető hangjelzést mások is próbáltak alkalmazni, de a királyi és fejedelmi postarendtartások szigorúan tilalmazták. II. Rákóczi Ferenc rendelete lovainak elvételével büntette azt, aki kürtöt merészelt használni az utakon, mivel „Kürtöt a curérok (futárok) és postákon kívül szabad nem lévén tartani”.
A Rákóczi-szabadságharc bukása után kiépült posta négyféle szolgálatból állt: a rendszeres levélposta, a megbízás alapján vállalt külön posta, az alkalmi utasszállítás, s a Mária Terézia idejében felállított rendszeres kocsiposta. Ez utóbbi levelek, csomagok, pénzküldemények kézbesítésén túlmenően társasutazásra is módot nyújtott. Az 1750-es években bevezették a bélyegző használatát, s akkoriban már 177 postaállomás működött az országban (Bogdán I. 1973: 209). 1752-ben indult a heti postakocsi Bécs és Buda között, s gyors ütemben épült az országos hálózat. Az egységes elvek szerint működő birodalmi posta része volt a hazai, amelybe hamar bevonták a volt hódoltsági és erdélyi tájakat, majd a külföldet is. A török időkben még a szegedi mészárosok hordták a török urak leveleit Budára, Egerbe, Temesvárra, Belgrádba. Ők voltak a futárok és a seregek kalauzai is. 1717-ben azonban megindult a rendszeres postajárat Bécs–Buda–Szeged–Arad–Nagyszeben, illetve Szeged–Temesvár–Craiova között. Váltott lovakkal, fizetett alkalmazottakkal dolgozott. Postaállomásai hosszú ideig vendégfogadókban, csárdákban nyertek elhelyezést (Bálint S. 1976: 462; 1977a: 57). A megyei hatóságok azonban továbbra is lovas küldöncökkel tartották a kapcsolatot a falvakkal, városokkal. Kiskundorozsmáról írják: „A körleveleket, melyeket kurrensnek hívtak, lovas staféta (küldönc) hozta Félegyházáról. Azonnal másolatba kellett őket venni, s az eredeti levelet a küldönc vitte tovább a többi községnek” (Győry J. 1937: 28, 44). Dorozsmán csak 1865-ben állítottak fel szekérposta-állomást. Addig – bármily költséges volt – lovas küldöncök hordozták a leveleket.
A levelek elfogása a korábbi századokban sem volt ritkaság. Metternich titkos rendőrsége a levélcenzúrát korlátlanul gyakorolta, s a postahivatalokat ügynökeinek rendelte alá. 1847-ben már 4 millió levelet kézbesített az ország 472 postaállomása, és távíró-összeköttetés létesült Pest és Bécs között. 1850-ben jelent meg nálunk a postai bélyeg, s az 1880-as években a telefon. A modern postaszolgálat kiépülését a vasutak, majd a motoros járművek és az újabb távközlési eszközök forradalmasították. Eközben a köznép írástudó hányada is egyre növekedett, s az 1870-es évektől mindjobban bekapcsolódott a levelezésbe. Bosznia okkupációja, majd az első világháború idején már általánossá vált a levelezés népünk minden osztályánál, társadalmi rétegénél.
