KIHIRDETÉS ÚTJÁN VALÓ HÍRKÖZLÉS
KIHIRDETÉS ÚTJÁN VALÓ HÍRKÖZLÉS
A hírközlés ezen intézményesített módja a templomi, szóbani kihirdetéstől a településen felszerelt hangszórók által sugárzott közleményekig, illetve a modern tömegkommunikációs eszközökig terjed. Egyik nagy múltú eszköze volt az ún. céhbehívó-tábla. Ez a formai változatait tekintve igen gazdag tárgycsoport Magyarországon a 15. századtól adatolható. A céhmester mint a céh hatalmi jelvényét küldte körbe a céhtagok házához. Írásbeli üzenetközvetítésre nem volt alkalmas, iratot nem hordoztak vele. A tábla hordozója szóban vitte az üzenetet; felmutatta a táblát és elmondta a céhmester közleményét. A táblajáratás egyik módja az volt, hogy maguk a mesterek gondoskodtak a tábla és az üzenet továbbításáról a pontosan rögzített útvonal egy-egy szakaszán, amíg csak vissza nem ért a staféta a céhmester házához. Másik módja az volt, hogy a céh egyik tisztségviselője (szolgálómester, táblamester) – rendszerint a legfiatalabb mester – látta el a táblajáratás terhes hivatalát. A gyűlések gyakoriságát az élet szabta meg. Összehívhatták a mestereket rendszeres időközönként negyedévi, havi, heti gyűlésekre, s ahogy a szükség kívánta, hívhatták halott-virrasztásra, temetésre, soron kívüli ügyintézésre is (Nagybákay P. 1981: 8–12).
A hírközlés régi módozata volt a táblajáratás a községigazgatásban is. Széken (Szolnok-Doboka m.) tízesek szerint történt a temetések kihirdetése a mosósulyok alakú temetési táblával, amelyet mindig a tizedes (a tizednek nevezett községrész vezetője) indított el. A táblát a szóbeli közléssel házról házra adták, míg csak vissza nem került a tizedeshez (Kós K. 1979: 466).
A falusi, mezővárosi közigazgatás vezető testülete dobolás útján adta tudtul a lakosságot érintő hatósági rendeleteket, tanácsi határozatokat. Esetenként egyéni hirdetmények közlése is ily módon történt. A hírközlésnek ez az intézménye a kisbírói „hivatal”-ban testesült meg. Ugyanis a község alkalmazásában álló kisbíró feladata volt, hogy a lakosságot értesítse, a közleményeket kihirdesse. Végigjárta a település útjait, tereit, s forgalmasabb pontjain pergő dobszóval hívta fel magára a figyelmet. A dobszó hallatán az utcára kisereglő embereknek felolvasta a rábízott irat szövegét. A közleményt általában kötött formulák, kezdő és végző fordulatok jellemezték („Közhírré tétetik!”, „Adatik, tudatik!”, „Aki hallja, adja át!”). A hallgatóság azonnal megvitatta, értelmezte a közlemény tartalmát és továbbadta a későn érkezőknek. Gyakran kérdéseket tett fel a kisbírónak, akit a községházán bennfentes embernek tartott. Közepes nagyságú faluban a dobolás a kisbíró 3–4 óráját vette igénybe (Hoppál M. 1970: 68). Az 1950-es évek második és az 1960-as évek első felében a dobolást az oszlopokra, házakra szerelt hangszórók váltották fel. Ezek elhelyezése általában követi a régi rendet; a készüléket a dobolás egykori színhelyein szerelték fel (kocsmák, boltok, közkutak, templomok, útkereszteződések mellett). E 828nagy hangerőre állított hangszórók az 1950 és 1990 közötti évtizedekben a politikai befolyásolás, nemzetiségi vidéken pedig az egész Kárpát-medencében a nyelvi terror hatásos eszközeinek bizonyultak.
