TÁRGYAK ÁLTAL ADOTT JELEK
TÁRGYAK ÁLTAL ADOTT JELEK
A „néma jelek”-nek sok-sok csoportja, számtalan formája ismeretes. Nagyobb részük tárgyiasult és a tárgyak formája, helyzete által közvetíti az üzenetet. Igen kiterjedt a határ- és útjelek csoportja. Útjel az utas tájékozódását segítő vagy a közlekedést tilalmazó néma jel, tehát a mérföldkő irányjelző tábla is, amit már a rómaiak „feltaláltak”. Bőrdarabkára fűzött, színes fonalakból álló útjeleket használtak a hazai és az erdélyi vándorcigányok. Az útkereszteződésnél, táborhelyen hagyott útjel rejtjeles üzenetét az arra haladó rokon karaván a fonalak csomózása alapján fejthette meg. E vándorjelek egy része személyi jel, szikajimakó volt, amit ki-ki érdemei alapján a vajdától kapott. Senki a más jelét nem használhatta, nem utánozhatta és nem semmisíthette meg, mert azt a legnagyobb bűnnek tartották, és a tettest a törzsből is kizárták érte. E jelek anyaga bizonyos számú pálcadarab, rovás, ló- vagy disznószőr, színes posztódarab, gyapotszál stb. (Wlislocki Henrik nyomán Tárkány Szücs E. 1981: 237).
Szokás volt – különösen a Hortobágy és a Nagykunság fátlan pusztáin – az utakat „kicsóvázni”. Téli hófúvás idején az utas könnyen eltévedt, árokba borult jelek nélkül. Ezért a télre készülve az út vonalát kicsóvázták, rúdra kötött szalmacsutakkal jelölték meg. Útjelző kőoszlopok a Pireneusokban, az Alpokban, sőt a Magas-Tátrában is vannak, s pásztorok, vándorok tájékozódását segítik (Gunda B. 1975a: 17, 22).
Határjel igen sokféle van. Gyakran csak néhány kapányi földrakás (komp, han-csik, hamzsik, hunka) vagy kis gödröcske (csőszlik) jelzi a határt és tiltja az áthaladást a kijelölt területen. Több vidéken (például Palócföld) kis fakeresztet, karót vernek le a mezsgye végébe tilalomfának. Hogy feltűnőbb legyen, szalmacsutakot tűznek a 823karó végébe, ezért a tilalomfa gyakori neve: csóva (Paládi-Kovács A. 1979a: 111–115; Takács L. 1987: 15–109).
A néma jelek különálló csoportját alkotják a sírjelek. Nem csupán vallását, de többnyire az elhunyt nemét, korát is jelezte a sírjel formája, mérete. Tárgyiasult jelek a címerek és a cégérek is. Előbbit főként nemesi családok, s a feudális társadalom jogi személyei (megyék, városok), utóbbit inkább a kézművesek, kereskedők, fogadósok éltették. A cégér elsősorban az üzlet profilját, áruját jelképezte, másodsorban a tulajdonos vagy bérlő személyiségét. Kígyó a gyógyszertárat, galamb a rövidárut, fecske a fűszerboltot, aranyásó a vaskereskedést jelképezte. Pusztai csárdák cégére az épület végén, a padláslyukon kidugott rúdon függött. Hosszú nyakú üveg, maréknyi fenyőforgács és egy-két színes szalag volt rajta leggyakrabban. „A borosüveg azt 824hirdeti, hogy itt bort mérnek, a fenyőfa forgács pedig azt, hogy itt ennivaló is kapható.” A szalagok száma azt adta hírül, hány csaplárosnő van a csárdában (Balázs L. 1967: 270).
179. ábra. Pásztorok jelzései kútgémmel (1970-es évek): 1. vigyázz, hivatalos ember érkezett, 2. hajtsák a gulyát vagy ménest az itatóhelyre, 3. elkészült az ebéd, jöjjenek ebédelni, 4. nagy baj, szerencsétlenség történt, 5. vigyázz, megérkezett az olvasó (számvevő) bizottság, 6. vigyázz, látogató gazdák érkeztek, 7. a kút vize nem iható, 8. a kút elromlott, 9. a számadó nincs a közelben, 10. nő tartózkodik a pásztorálláson, 11. megérkezett az ócskás, lehet adni-venni, Nádudvar (Hajdú vm.)
Külön csoportba sorolhatók a tárgyak helyzetével, mozgásával üzenő jelek. A kútgémmel való híradást már Herman Ottó is megemlítette: „A legrégibb magyar telegráf a gémeskút, a mellyel különösen a betyárvilágban sűrűn éltek a betyárok és a pártolóik. A gém különféle állásának jelentősége volt” (Herman O. 1914: 297). A kútgém állásáról messzire tudta a betyár, hogy pandúrok tartózkodnak a csárda környékén. Említi a hortobágyi népdal is:
„Lebocsátva látom a kútgémet,
Elment már a csárdából a német,
Csaplárosné nyissa ki az ajtót,
Kilenc jerkét hajtottam, meg tokjót.”
Elment már a csárdából a német,
Csaplárosné nyissa ki az ajtót,
Kilenc jerkét hajtottam, meg tokjót.”
A kútgém jelnyelvét Alföld-szerte ismerték. Főként a betyárokkal kapcsolatban szólt róla Tömörkény, Szép Ernő, Krúdy és a néprajzi irodalom (összefoglalóan Gunda B. 1975a: 15–16. és Szabadfalvi J. 1981a: 478–479). Kútgém feleresztésével jelezték a látótávolságra legeltető pásztoroknak a delelés, az itatás és az étkezés idejét. Gémeskút hiányában a kiskunsági lakos (főzőpásztor) a cserény elé egy rúdra kitette a hujának nevezett szalmacsóvát (Nagy Czirok L. 1959: 223). Az alföldi tanyavilágban a kútgémmel tudatták a napszámosokkal, mezei munkásokkal, hogy elérkezett a déli étkezés ideje, menjenek a tanyára (Szendrey Á. 1941: 263). Kikapós menyecskék szintén a kútgémmel jelezték, hogy otthon vagy távol van a gazda (Gunda B. 1973b: 149).
A 19. század első felében, amikor még kevesebb gémeskút volt a legelőkön – mert többnyire élő vizekből és sírkutakból itattak –, ún. látófák szolgáltak a jelzések leadására. Ezek szerepe az 1860-as évektől csökkent, de itt-ott a Tiszántúlon napjainkig fennmaradt az emlékük. Nádudvaron a látófa 5–6 méteres, földbe állított fenyőgerenda volt, amire mint létrára mászott fel a jelezni kívánó pásztor, s amelynek tetejéről belátta a határt. Amikor a látófán álló ember botra tett kalapot emelt, a pásztorok már tudták, mehetnek delelőre, ebédre és itatásra (Szabadfalvi J. 1981a: 480). A kiskunsági homokbuckák között és a bihari síkság nádas, rétes legelőin régebben lecsonkolt ágú faoszlop állt a pásztortanyákon (Madarassy L. 1912: 52–53; Ujváry Z. 1959: 441–442; Herman O. 1909: 179; Tálasi I. 1936b: 74, 131). Utóbb a nagy kukoricatáblákat, szőlőültetvényeket őrző csőszök, kerülők, szőlőpásztorok tekintették át a körzetüket állványról, létrás faoszlop tetejéről, aminek neve lehetett állófa, őrfa, címerfa, messzelátó, gólya stb.
A tihanyi halászbokrok a századfordulón a csapatokban járó garda halászatát hegyenjáró társuk jelzései szerint végezték. Amikor a „hegyenjáró” meglátta a halrajt, lekapta subáját és botra tűzve magasra emelte. A halászhajó kormányosa ezt követően csak a hegyenjáró mozdulatait leste, s aszerint kormányzott. Subájával jelezte a „balra tarts”, „jobbra tarts”, „előre”, „vesd ki a hálót” stb. parancsokat. A látott hal bekerítése azonban csak tiszta időben, tapasztalt, éles látású „hegyenjárók” irányításával volt lehetséges (Herman O. 1887–88: I. 433–439).
825A hagyományos foglalkozási rétegek közül alighanem a pásztorok kalappal, bottal mutogató jelbeszéde érdemel legtöbb figyelmet. Különösen az alföldi, tiszántúli pásztorok éltek vele. A Hortobágyon, ha a kunyhó mellett álló számadó függőlegesen feltartja a kezét, esetleg a kalapját, a távolabb legeltető bojtárnak azt jelzi: Figyelj! Minden hírközlés ezzel a figyelj! jellel kezdődik. Ha kétszer felnyújtja a kalapot, akkor a bojtár a kúthoz tereli a gulyát. Amikor előre mutat és felrántja a kalapot, azt közli a bojtárral, hogy a gulya elejét fordítsa vissza (Béres A. 1962: 192). A különböző mozdulatok, kalap- és botintések jelentését a pásztorok már kisbojtárként megtanulták. Nagyiván (Heves m.) legelőjén, ha a juhász kalapját rátette a kampójára és felemelte, a társa már tudta, fontos közlendője van számára, oda kell mennie a jeladóhoz (Gunda B. 1975a: 14). Ezt a gesztuskommunikációt sokan leírták mint a pásztorok és a terelőkutyák közti megértés eszközét. A pulit a hortobágyi pásztorok úgy tanították, hogy a kalap vagy a bot járását figyelje, s arra tereljen. Kiskunsági pulik között is volt olyan, amelyik a gazdája intéséből értett. Amikor a pásztor a kalapjával feje fölött jobbra intett, akkor a puli jobbra terelte a juhnyájat, ellenkező esetben pedig balra (Tálasi I. 1936b: 51). A bakonyi juhászok pumijáról azt írták, hogy a pásztor egyetlen intésére indul és visszatér (Vajkai A. 1959a: 49–50). A Nyírségben és a Hajdúságban napjainkig él a puli gesztusokkal, bot- és kalaplengetéssel való irányításának „tudománya” (Gunda B. 1975a: 18).
Sajátos gesztusnyelv élt vasgyári zajos munkahelyeken a legutóbbi időkig. Például az ózdi hengersoroknál dolgozó hengerészek, kemencések, hengerkormányosok, darusok egymásra utalva, szoros kooperációban dolgoztak. Ebben a csapatmunkában senki sem hagyhatja el a helyét, de folyton figyelniük kell egymást, s jelezni a művelet, a forró vas haladását. A hatalmas üzemcsarnokokban a munkahelyek esetenként 25–30 m távolságban vannak egymástól, s a munkások kiáltása a nagy zajban teljesen elveszik. Összeműködésüket egyedül a „mutogatás” biztosíthatja. Az 1800-as évek végén a magyar és a betelepített német, szlovák munkások nem értették egymás nyelvét, s különösen rá voltak utalva a közös jelnyelvre. Egy-egy dolgozó kézzel és testtartással kifejezett beszédjelkészlete az 1950-es években a kétszázat is elérte. Az ózdi Finomhengerműben dokumentált jelnyelvhez pedig 270 jel tartozott (Vass T. 1977: 6, 116).
