FÉNY ÁLTAL ADOTT JELEK
FÉNY ÁLTAL ADOTT JELEK
Sötétedés után a határban, különösen a pusztai legelőkön messzire világító pásztortüzek segítették az arra vetődő utasok tájékozódását. A kiskunsági pásztorok a tűz hirtelen fellobogtatásával jelezték társaiknak, ha betyárok törtek rájuk vagy farkasok leselkedtek a cserény közelében (Nagy Czirok L. 1959: 165–166). Fényjelzésre szolgált a lármafa (Háromszékben láncfa) is. Egy földbe ásott, hosszabb-rövidebb (esetenként 8–9 m magas) rúd, melynek felső végére zsúpot, szurkos szalmacsóvát kötöztek. Magaslatokon elhelyezett, az ellenség közeledtét, a közvetlen veszélyt jelző, fény- és füstjelekkel hírül adó eszköz volt elsősoron. A szalmakötél vége, amellyel a szalmacsóvát, forgácsot körültekerték, leért egészen a földig, és a mellé rendelt őrszem azt gyújtotta meg, amikor az ellenség felbukkant vagy a közeli lármafa jelzett. Látótávolságra helyezték el a következő lármafát, amit őrzője azonnal meggyújtott, ha a szomszédos pózna füstjét, fényét észlelte. Háborús időkben minden lármafa mellé őrszem, strázsa volt rendelve. Így azok láncolata rövid idő alatt 822nagy területen, az egész székely határőrvidéken jelezte a veszélyt. 1789-ből származó ismertetés szerint a keleti határszélen éjszaka a lármafa fénye, tüze adott jelt a katonaság mozgósítására és a lakosság menekülésére (Fabó B. 1912: 75).
A lármafa emléke csak Erdély keleti és déli határszélein maradt fenn, de ott még a helynevekben is él. Kisborosnyón (Háromszék m.) már 1765-ben helynévként említik. Ismerik a csíki székelyek (Duka J. 1978: 187), de az udvarhelyi és marosszéki népnyelvben nem találjuk. Intézményes használata Csíkban, Háromszékben a székely határőrvidék megszervezéséhez köthető. (Eredete azonban korábban keresendő, s feltehetőleg a középkori gyepűvédő, határőrző hagyományokhoz köthető.) Az erdélyi országgyűlés 1788-ban a török támadás hírére elrendelte, hogy a havasi ösvényeket, hágókat be kell vágni és lármafákat kell felállítani (Gyallay D. 1961: 86). Az összetett szó első szava eredetileg a katonai szaknyelv szava és ’riadó’ értelemben használatos. A lárma szó német eredetű és a 17. század elején országszerte elterjedt. 1631-ben a „kállaiak is lármát csináltak”, a nagykőrösiek pedig 1670-ben a Piac térre állított őrtorony létesítését így okolták meg: „Ha a városon vagy a városnak külső részin való aklaikban és istállóikban tűz támadand, hogy az messze ne menjen, a vigyázók azt a strázsatoronybul meglátván az ott lévő lárma haranggal hírt adnak és a nép azt hallván siet annak oltására” (Márkus I. 1943: 44–45).
