KOSARAZÁS ÉS TŐZEG
KOSARAZÁS ÉS TŐZEG
A kosarazás a jellegzetes, szétszedhető és továbbhelyezhető juhkarám (esztrenga, dranka, kosár) tervszerű továbbhelyezésével történő trágyázási mód. Földes László 1957-ben a kosár használatát és a kosarazás előfordulását a földműveléssel együtt járó, dombvidéki juhtenyésztés sajátosságának tartotta. 1960-ban így írt: „A kosarazás Kelet-Európában sem a havasi juhászatban, sem az alföldi pásztorkodásban nincs gyakorlatban ... Középhegységi tájakon viszont a talaj sokkal soványabb, itt a trágyázás szükséglete korábban felmerült. Ezzel magyarázhatjuk, hogy ... Erdélyben és a Felvidéken, azaz Szlovákiában általános. Itt elsősorban szántóföldeket, mégpedig ugart és tarlót, továbbá – ősszel és tavasszal, szénakaszálás után – kaszálóréteken kosaraznak ... A kosarazás tehát jellemzően a földműveléssel kapcsolatos pásztorkodás sajátja.” (Földes L. 1957; 1960).
Az Alföld nagy pusztás legelőin is rendszeresen továbbhelyezték a juhok mozgatható karámjait, illetőleg rendszeresen összeseprik és elhordják az elhullott juhtrágyát, amely kiégetné a füvet. Az Alföld más területein, ahol juhtenyésztés is folyik a földművelő gazdálkodás kiegészítéseképpen, megtaláljuk az ún. kosarazás típusú juhtrágyázást a gabonafélék, illetőleg a kapásnövények tarlóján. Az ugarok teljes felszámolásával a kosarazás klasszikus területein is csökkent annak lehetősége! A mozgatható juhkarámmal való trágyázás tehát szokásban volt adott körülmények között sík területeken is. Mindazokon a területeken pedig, ahol nem a juh volt a 737domináns háziállat, ott szarvasmarhákkal is végeztek ilyen rendszerű, sorba menő trágyázást (hálatás, telkesítés, fektetés stb. – Szabadfalvi J. 1987a).
A kosarazás elterjedésének megítélését megzavarja a terminológia változatossága is. A továbbhelyezhető juhkarámmal történő trágyázásnak több neve van az Alföldön: esztrengálás, drankázás, léckázás, attól függően, hogyan hívják magát az építményt. A kosár és kosarazás elnevezés a magyar népterületnek csak egy részén, jobbára Erdélyben ismert. A 19. század elejének gazdasági szakírói, például Pethe Ferenc (1805) és Leibitzer János (1833) is felváltva beszélnek kosarazásról és juhfektetésről. A Magyar néprajzi atlasz (164. térkép) is említette a kosarazás mellett a hálatás, ganézás, állítás, fektetés, sorompózás stb. elnevezéseket.
A mozgatható juhkarámmal való trágyázás Európa más országaiban is széles körben gyakorlatban volt; például a Balkánon, Thüringiában, Vesztfáliában, Svájcban, Skandináviában és Dél-Lengyelországban. A Kárpátok vidékén valószínűleg a vlach-ok honosították meg. Erdélyben a nyájtulajdonosok (esztenaközösség) közötti részesedésnek kifinomult rendszerei alakultak ki (Jacobeit, W. 1961; K. Kovács L. 1968; Földes L. 1961; MNL III. 281). A trágyázás jellegzetes módja, a kosarazás olyan területeken volt uralkodó eljárás, ahol a juh volt a legfontosabb háziállat. A juhtrágya igen jó hatásfokú termőföldjavító, túladagolása azonban kiperzseli a növényzetet. Az Alföldön – a baromfiak trágyájával együtt – jobbára a ház melletti kertek földjére hordták.
Az Alföldön a juhtrágyának egy más jellegű felhasználását is meg kell említeni. A juhlegelőkön a juhszállások környékén hamar felgyűlt a juhok ürüléke. Ezt rendszeresen összeseperték és kupacokba gyűjtötték, majd közös nyájaknál a tulajdonjognak megfelelően hazaszállították, bár tüzeltek vele a juhszállásokon is. Az Alföld nagy pusztás területein, a Hortobágy, a Nagy- és Kiskunság falvainak pásztornépe és falusi lakossága az összesepert juhport, juhporost ebben az állapotában használta tüzelőanyagnak. Főképpen kemencékben fűtöttek vele. Nádudvaron pedig a fazekasok is használták cserepeik kiégetésénél.
A juhtrágyából tavasszal, a Szent György-napi kihajtás után egy másik eljárással is készítettek tüzelőt. A birkaistállókban, hodályokban a télen felgyűlt és az állatok által letaposott, a szalmaalommal összekeveredett juhtrágyát ásóval 35–40 cm-es négyszögletes kockákra kivágták, villával kihordták, szétrakták, megszárították, majd elraktározták. Ezt a tüzelőanyagot parasztgazdaságokban is használták. Elsősorban istállótrágyából, ritkábban juhtrágyából is készítettek vetett tőzeget, gané-vetővel kivetett (megformázott) tüzelőanyagot (Gunda B.–Ráduly E. 1975; Szabadfalvi J. 1991a).
A trágyával való tüzelés nagy történelmi hátterét igazolja a szó eredete mellett az eljárás geográfiai elterjedtsége. A tőzeg szavunk honfoglalás előtti török eredetű, a jakut és a csuvas kivételével a törökség minden ágában megtalálható. Az állati trágyával való tüzelés igen széles körben ismert, így az erdélyi Mezőségen, Dobrudzsá-ban, a Krím-félszigeten, a kis-ázsiai Anatóliában, az eurázsiai sztyeppövezetben, valamint Svájc magashegyi völgyeiben, a Francia-Alpokban és Bretagne-ban stb. (Gunda B. 1951; Szabadfalvi J. 1991a).
