LÓ ÉS SZAMÁR TEJE, HÚSA
LÓ ÉS SZAMÁR TEJE, HÚSA
A ló és a szamár fejéséről, tejének hasznosításáról a legtöbb vidéken nem is hallottak. Kiskunsági, nagysárréti, palócföldi közlés szerint a ló- és a szamártejet „mellbetegekkel”, köhögős gyermekekkel szokták itatni. „A juhászok a szamártejből is szépen pénzeltek. Köhögés ellen többet ért minden patikaszernél” (Tálasi I. 1936b: 218; Nagy Czirok L. 1959: 231; Pusztainé Madar I. 1976: 470; Zólyomi J. 1989: 210). Honfoglaló őseink a kancákat fejték, s a lótejből kumiszt erjesztettek. Az erjesztett lótej egykori nevét nem ismerjük. A nemzetközi ismertségű kumisz szó a 657tatárból való, magyar szövegekben csak a 19. század közepe óta olvasható. Elszigetelten itt-ott a 19. századig megmaradt azonban a lótej erjesztésének, fogyasztásának szokása. Bogyiszlón (Tolna m.) a telelő szállásokon élő férfiak a kancatejet bőrtömlőkbe tették és a trágyarakásba ásták, hogy a meleg helyen előbb megerjedjen. Csikaját vesztett kancák tejét még századunk elején is fejték és fogyasztották. A friss lótej édesebb a tehéntejnél, de a hozama kicsi; mindössze 1–1 deci alkalmanként, a napi hozam 7–8 deci (Andrásfalvy B. 1958). A ló fejése kézben tartott pohárba, tökedénybe (kapinya), egyik kéz ujjaival történt.
Többen felvetették a lófő székely kifejezés „lófejő”-ből származtatásának ötletét. Ez a magyarázat ugyan nem meggyőző, de az nyilvánvaló, hogy hajdan a székely lótartók is fejték kancáikat, s használták tejüket (Vö. Gunda B. 1971b: 466).
Honfoglaló őseink – a sztyeppei nomád népekhez hasonlóan – nagyra értékelték a lóhúst. Ond, Ketel és Tarcal vezér – mint Anonymus Gestájában olvasható – pogány szokás szerint egy kövér lovat ölt le és nagy áldomást csapott. A lóhús és az erjesztett lótej fogyasztása azonban még az Árpád-korban visszaszorult. Ebben a kereszténység felvétele, a pogány szokásokat tiltó egyház meghatározó szerepet játszott (Györffy I. 1936: 323; é. n. /1934/b: 165; Paládi-Kovács A. 1993b: 55, 103). Miután az ízlés megváltozott, a lóhús fogyasztása csupán a rideg pásztorok szokásaként élt tovább. Az újkori parasztság ízlését az alábbi közlés világítja meg: „A csongrádiak édesnek, imejgősnek találták a lóhúst, s útálatból egyáltalán nem fogyasztották. A két világháború között többször is nyílt lómészárszék, de a közundor miatt minden esetben megbukott.” Hasonlóképpen vélekedtek a lóhúsról az orosháziak, vásárhelyiek is (Katona I. 1958: 261; Nagy Gy. 1968: 38). A 20. században a lóhús ínségeledellé, háborús emlékké vált. Alföldi pásztorok azonban nemcsak a megsérült, kényszerűségből levágott csikó húsát ették meg. A kiskunok a gyenge csikót pörköltnek szerették, idősebb lóból „szárazhúst” is készítettek (Tálasi I. 1936b: 223).
Egyes tájakon a juhászok, a csacsifogattal járó fuvarosok a munkából kiöregedett szamarat árpával, kukoricával, moslékkal meghizlalták, majd levágták. Húsát kolbásznak dolgozták fel, s füstön tartósították, zsírját pedig kisütötték. Különösen a Jászságban és Heves megye egyes részein (Verpelét, Tiszafüred) van hagyománya a szamárhizlalásnak. (Verpeléten egykor a búcsúra vágtak le néhány hízott szamarat.) Újabban a cukrászipar is felhasználta a szamárzsírt. Az 1920–1930-as években a Nagykunságban (Karcag, Kunmadaras), a Kiskunságban (Félegyháza, Majsa) és Szeged vidékén is élt még a szamárhizlalás szokása. Húsát, zsírját főként a juhásznép fogyasztotta (Györffy I. é. n. /1934/b: 165; 1936: 323; Tálasi I. 1936b: 223; Szilágyi M. 1964: 284; Bálint S. 1976: 489; Fazekas M. 1979: 130; SzMNA I. 89).
