LÓKERESKEDELEM, KATONALÓ (REMONDA)
LÓKERESKEDELEM, KATONALÓ (REMONDA)
A paraszti lótartás fontos haszonvételi formája volt a csikónevelés és -eladás. Lótenyésztő körzetekben a katonaság számára nevelték a legjobb csikókat. 1777-ben Mária Terézia rendeletben kötelezte méntartásra a városokat, s kihirdette, hogy a jobbágyságtól alku szerint vásárolja meg a hadsereg a neki szükséges lovakat. Attól fogva a legjava csikókat a gazdák már jó előre remondának, katonalónak szánták, s jó pénzért adták el a városokban, nagyobb vásárokon évenként megjelenő katonai bizottságnak. Ez a 18. században elterjedt szó a német Remonte átvétele; jelentése ’növendék ló’ a lovasság számára. A hadsereg kizárólag 4–5 éves lovakat vásárolt, ezért a csikó is csak akkor érdemelte meg a ló nevet (Nagy Czirok L. 1965: 221; Zólyomi J. 1989: 198). Remonda lovakat az Alföldön, különösen a Kiskunság, Nagykunság pusztai méneseiből már 1795-ben, a „francia háborúra” készülődvén is vásároltak. 655A hadsereg később állandó vásárlóként jelentkezett egészen a második világháborúig. Utóbb a remonda lovakat a katonaság már nem a vásáron vette, hanem kijelölt helyeken, meghirdetett időpontban. A bizottság érkezését jó előre kidoboltatták a vidéken. Remonda-átvevőhely volt például Orosházán, sőt Székkutason is. Könnyű hátaslovat Vásárhelyen, nehéztüzérségi lovat inkább Orosházán tudtak venni. Az abszentáló bizottság katonatisztjei szigorúan válogattak, s a megfelelő lovakért alku nélkül, azonnal fizettek. Csapatostul, összefűzve vezették el a megvásárolt lovakat (Márton L. 1965: 332; Nagy Czirok L. 1968: 36). Csikónevelő gazdák önérzetét és tekintélyét nagyban növelte, ha lovaik rendszeresen megfeleltek a katonaság szigorú követelményeinek, s nem a vásári kupecek kezére kerültek.
Erdélyben az úri ménesek és a havasi legelők nevelték a legjobb csikókat. Gyergyóban a békási, a Hargitán a székely lófajta kis magánménesekben tenyészett. Oroszhegy, Zetelaka határában az 1940-es évek elejéig legelésztek 15–20 egyedből álló lóseregek: egy-egy ménló és 4–7 csitkós kanca, kabola meg egy tucatnyi csitkó járt együtt. Családi tulajdonban voltak, legeltetésüket is egyénileg oldották meg a tulajdonosok. A csikókat 3 éves korukban szokták eladni. Nem kellett vásározni velük, mert a vásárlók elmentek értük a Hargitába (Földes L. 1958: 35).
A lókereskedelem szereplői közül a csiszár, lócsiszár egyes nyelvjárásokban inkább lókötőnek, lótolvajnak minősül, mint kereskedőnek. Valódi kereskedők voltak a kupecek, akik engedéllyel űzték a kereskedést és adóztak utána. Akadtak zugkupecek is, akik nem fizettek adót, s a járatlevelet (pakszus, passuális levél) sem íratták a nevükre. A tehetős lókupec egyetlen vásáron megvett 10–12 lovat és füzérbe kötve vezette el őket (Nagy Czirok L. 1965: 188). Egy lóvezető általában csak 5–6 lovat tudott vezetni, de előfordult, hogy 10 ló vezetését is vállalta. Ilyenkor az első öt lovat kunkötéssel egymás nyakához, a másik öt lovat pedig hurokra s a maguk kötőfékjével az első ló farka végéhez kötötte. Voltak olyan szakértő lókupecek is, akik meg merték venni a remondának való csikókat, s amikor tele volt az istállójuk, értesítették a katonai bizottságot. A lóvásár élősdije volt a cenzár, aki eladó és vásárló között közvetített, s ezért jutalékot, cenzárpénzt kapott. A Kárpát-medencében és balkáni, ukrajnai környezetében a lóvásárok állandó szereplői voltak a tehetős lovari (lókeres-kedő) cigányok, akik a távolsági, országok közötti lóforgalmat is jórészt bonyolították. Szegény rokonaik közül kerültek ki az említett cenzárok és a ló-nyúzók. A lókereskedő kupecségnek fejlett szaknyelve alakult ki, ami alkalmas volt a ló kiválóságának, hibáinak, összes tulajdonságának árnyalt leírására (Tálasi I. 1936b: 205; Márton L. 1965: 332; Nagy Czirok L. 1965: 221; Nagy Gy. 1968: 36–37).
