A BOLGÁR KERTÉSZEK
A BOLGÁR KERTÉSZEK
A bolgárok magyarországi zöldségtermesztését a 19. század közepétől emlegetik forrásaink. Pest közelében, Fóton 1865-ben vett bérbe először öt vállalkozó kertészet céljára 15 holdat, egy tíz évvel későbbi híradás szerint pedig már a Duna két partján Téténytől Dunabogdányig, Rákospalotától Vácig a bolgárkertészek bérleményei sorakoztak (Boross M. 1973: 30). 1871-ben 164 pest-budai bolgárkertészt említenek, s a század utolsó évtizedére – csak a belső pesti övezetben – 573-ra nőtt a létszámuk (Csoma Zs. 1998: 77–78) Ekkor már az egész országot behálózták a kisebb-nagyobb bolgárkertész telepek. Arad, Esztergom, Nagyszeben határában például az 1870-es évtized elején, Temesváron 1872-ben, Torontál-Almáson 1873-ban, Szentesen 1875-ben jelentek meg a bolgárkertészet kezdeményezői (Boross M. 1973: 30). A 19–20. század fordulójára az országban szinte mindenütt – a Felvidéken és Erdélyben, s a döntően földművesek lakta alföldi mezővárosok határában egyaránt – a bolgárok zöldségtermesztő eljárása vált meghatározóvá. Varga Gyula (1974: 394) számítása szerint egyes években a 10 000-et is meghaladta Magyarországon a bolgárkertészek 489száma. (A bolgárkertészekről lásd Dimitrov I. 1973 – Kalocsa; Surányi D. 1981 – Cegléd; Boross M. 1983: 443–445 – Békés; Czibulya F. 1987 – Szentes; Pillich L.–Vetési L.–Vincze Z. 1984: 76 – Kolozsvár; Major M. 1998 – Szilágynagyfalu.)
A bolgárok azért kényszerültek szülőhazájuktól távol bérleti vállalkozásokra, mert a török megszállás hosszú évszázadai alatt – részben a török, részben a balkáni–mediterrán kertkultúra alapjain – kialakult ugyan egy magas színvonalú kertészeti ipar, a törökök elleni felszabadító háborút ekkortájt megvívó Bulgária iparosodottságának és urbanizáltságának alacsony szintje azonban nem tette lehetővé a felvevő piac számottevő bővülését.
A magyar főváros és az urbanizálódó kisvárosok piacát elsősorban olcsó áraikkal tudták meghódítani a vonzó árut kínáló, az árusítást is maguk végző bolgárok, s „nem egy magyar és német kertészetet tettek tönkre, illetve kényszerítettek arra, hogy más városok peremére húzódjanak”. Az olcsóság nem elsősorban a magyarországinál alacsonyabb termelési költségnek volt köszönhető, hanem annak, hogy az idegenből érkezett kisvállalkozók, a jellegzetes munkaközösségek, a druzsesztvok megszervezői – különösen eleinte – a munkásaik többségét is Bulgáriában toborozták. Az egy falubeliek nem csupán munkásokként voltak érdekeltek ezekben a vállalkozásokban: „A 25 kat. holdas kertszövetkezetben volt ... tizenegy munkás, köztük egy nő, ezek a munkán felül még tőkét is adtak. Rajtuk kívül még hét, havonta fizetett munkás dolgozott” (Boross M. 1973: 31–32, 34–35). Az idegenből jött munkás igénytelenségét – ezzel együtt a munkaerő rendkívüli olcsóságát – így jellemezte egy kortárs szakíró: „Harminc-negyven tagból álló munkacsoport mint egy család él együtt, a csapatgazda adja ki az utasításokat, az eladások, a háztartás költségei közös számlára mennek. Lakásuk földkunyhó, eledelük hagyma, zöldség; húst nagy ritkán látnak, szeszes italt sohasem isznak, ruházatuk is rosszabb, mint a legszegényebb magyar munkásé, e mellett úgy dolgoznak mindnyájan, mint aki saját magának dolgozik” (Balkányi B. 1913: 100).
A vállalkozók és munkásaik nem a végleges letelepedés szándékával érkeztek Bulgáriából Magyarországra. Voltak közöttük, akik minden télen, s olyanok, akik néhány év múltán, némi pénzt összegyűjtve hazautaztak. Akik véglegesen itt telepedtek le, s előbb-utóbb földet is vásároltak, napjainkig megőrizték etnikai és kulturális különállásukat (vö. Peneva-Vincze, L. 1981). Ők azonban a tízezret közelítő legnagyobb létszámhoz képest a szerény kisebbséget jelentették, a 20. század első-második évtizedében ugyanis mind jobban beszűkült vállalkozásaik lehetősége: a balkáni háború (1912), majd az első világháború idején a bolgár állam tömegesen rendelte haza Magyarországról állampolgárait. Annak ellenére, hogy a bolgárkertészek eleinte féltékenyen őrizték „titkaikat”, a magyarok esetleg ha napszámosként leshették el, sok helyütt azonnal magyarok foglalták el helyüket (vö. Balkányi B. 1913; Limbacher K. 1917). 1913-ban – egyes számítások szerint – „már a magyarok kezén levő bolgárkertek száma került túlsúlyba” (Varga Gy. 1974: 394).
A bolgárkertészek – és idő telvén a bolgár módra kertészkedő magyarok – melegágyi hajtatással és öntözéssel termelték a paprikát, a paradicsomot, a fejes salátát, a kelkáposztát, a karfiolt, a karalábét, az uborkát és sok más zöldséget, közöttük több új, a nálunk addig szokásosnál ízletesebb fajtát. A palántákat trágyafűtésű, üvegfedelű melegágyakban (jastra) hajtatták. Bár a melegágy nem volt ismeretlen Magyarországon, 490hiszen a középkor óta a főúri kertekben, a német kertésziparosok kertjeiben, valamint a 19. század óta a dohány- és a dinnyetermesztő tájkörzetekben is alkalmazták valamilyen formáját, a bolgárok példája nyomán terjedt el igazán a magyar parasztkertészek körében. A magukkal hozott, a magyar szántóföldi művelésből ekkorra már kiszorult ún. túróekével szántották fel a bolgárok a rendkívül takarékosan kihasznált földterületet, majd egyenes vezetésű, a területet széltében-hosszában behálózó öntözőárkokkal tagolták; az árkokat jellegzetes formájú széles kapával (motika) húzták. (Más funkciójú kapáik, egyéb kézi eszközeik is különböztek a magyarokétól.) A 2–3 m × 4–6 m-es ágyásokat (fitera) öntözéskor néhány percre elárasztották vízzel, majd kapával megnyitották a következő ágyást övező alacsony gátat, s az árasztást fiteráról fiterára haladva folytatták. Az ilyen módszerű öntözés – a kertészek érvelése szerint – noha jobban lehűti a talajt, mint a németek szórásos öntözése, kevéssé munkaigényes, következésképpen lényegesen olcsóbb. Egy Boross Marietta (1973: 39) által idézett 1915-ös számítás szerint szórásos módszerrel 2–3000 koronát, árasztással mindössze 300–600 koronát tett ki az egy kat. holdra vetített egész éves öntözés költsége.
A bolgárok – ha tehették – a folyók, patakok „élő vizét” használták öntözésre, azzal az indoklással, hogy ez melegebb, mint az ásott kutak vize és a növény számára fontos tápanyagokat tartalmaz. Jellegzetes vízemelő szerkezetük, a bolgárkerék (duláp), mely ókori (talán mezopotámiai) eredetű, s a Földközi-tenger vidékén általánosan elterjedt, három részből állt: egy fából ácsolt, tengely körül forgó kerékből, mely a láncra erősített s a vízbe merülő vödrök sorát tartotta; a fogaskerékből, mely az erőt átvitte az emelőrész tengelyére, és az ehhez csatlakoztatott egykarú emelőből, melyet állati vonóerővel körbe-körbe mozgattak. A folyóvíz öntözésre való felhasználása és valamilyen, a bolgárkerék elvét követő vízemelő szerkezet alkalmazása főképp a Körösök vidékén és Szentes környékén maradt jellemző a közelmúltig a példakövető magyar kertészek körében (vö. Palov J. 1985).
Nemcsak az öntözéses kertészkedés, a munka-, egyszersmind életközösséggé szerveződés elve is szembetűnő hatással volt a bolgárok magyar követőire. Sok helyütt – a legjellemzőbben Gyula környékén – a két világháború között, s a háború után is a paraszti környezettől öntudatosan elkülönülő, bár szegényparaszt-agrárproletár származék, ám a vagyonosodás jól látható jelei miatt tőlük is feltűnően különböző, s az együvé tartozást az azonos vallási közösséghez (kisegyházhoz vagy szektához) tartozásukkal kinyilvánító foglalkozási csoportot alkottak a bolgár módra kertészkedők, az ún. termelők (Kósa L. 1967).
