A NÉMET KERTÉSZEK
A NÉMET KERTÉSZEK
Az Ausztriából és Dél-Németországból származó kertész iparosok a 17–18. századtól telepedtek meg Magyarország nagyvárosaiban. A pozsonyiak – ahogy a bécsiek is – 1674-ben kapták a céhkiváltságokat Lipót császártól. Pestre a 18. század elején kezdtek áttelepülni a bécsi és a pozsonyi német kertészek. Hamarosan létrehozták érdekvédelmi szervezetüket, 1766-ban pedig céh-kiváltságlevelet kaptak Mária 486Teréziától, melyet 1847-ben V. Ferdinánd is megerősített. A céhszabályok – ugyanúgy, mint az iparos céhek esetében – a mesterség tanulásával, a céhbe állótól megkívánt szakmai ismeretekkel, a vallásos és erkölcsös magatartás követelményeivel, a termékek piaci értékesítésével foglalkoztak. 1767-ben, amikor a céhládát felavatták, 29 német nemzetiségű kertészt jegyeztek be alapító tagként, 1803-ban pedig 38 tagja volt a kertészek céhének. Bár a céhet mint feudalizmus kori szervezeti formát 1872-ben törvény szüntette meg, a kertészcéh tagjai (akik között még 1836-ban is csak két magyar anyanyelvű volt) továbbra is ragaszkodtak a szervezetükhöz, szimbolikus eszközökkel változatlanul hangsúlyozni igyekeztek együvé tartozásukat és társadalmi különállásukat. Az utódszervezet, a Pesti Kertész Társulat, a céhélet alaki szabályait és kellékeit is megtartva, 1914-ig, némileg átalakult formájában az 1950-es évekig működött. A szervezeten belül mindvégig igen erős maradt a „kertészdinasztiák” családi és mesterségbeli összetartozásának, egymáshoz igazodásának öntudata (Bar-tócz J. 1979: 94–99; Jeszenszky Á. 1979: 74–77; Boross M. 1986; Csoma Zs. 1998: 48–56).
112. ábra. Egy kecskeméti zöldséges tanyájának és kertjének alaprajza az 1950-es években: 1. lakóház; 2. istálló; 3. kút; 4. melegágyak; 5. kert; 6. öntözőcsatornák
113. ábra. Kecskeméti zöldségesek eszközei: a) luftoló vas; b) luftoló lapát; c) luftoló fa (a melegágy hűtéséhez); d) gyephant vágó; e) zöldséges gereblye; f) barázdahúzó gereblye
A német kertészek kertjei eleinte a középkori városfalon kívül, a mai Nagykörút táján sorakoztak (az erzsébetvárosi Kertész utca például 1750 óta viseli a Gartnerstrasse nevet). Ahogy a város terjeszkedett, mind kijjebb: a külvárosokba és környező falvak határába szorultak a zöldséges kertek. A 19. század közepén – második felében pedig, amikor a főváros környékén feltűntek a németek számára komoly 487konkurenciát jelentő bolgár kertészetek, a pestiek egy része vidéki városokban, például Kecskeméten telepedett le, és ott honosította meg az ipari szervezettségű kertészkedést (részletesen: Boross M. 1963a).
114. ábra. Zöldségkertészek vödrös kútja: a) húzószerkezet, b) szerkezeti rajza, Kecskemét (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
A német kertész-iparosok a mesterség elsajátítása érdekében inasidőt töltöttek, a szabadulás pedig remek elkészítéséhez (kerttervezéshez és termelési terv összeállításához) volt kötve. Miután önállósodott a kertész, lakóháza körüli kertjében voltak a melegágyai, hajtatóházai és gombaházai, maga a zöldségtermesztés pedig a határbeli – saját tulajdonú vagy bérelt –, s legalább 6–10 katasztrális holdnyi (olykor lényegesen 488nagyobb, akár 60 holdas) kertészetben folyt. Az igen sokféle zöldség és főzeléknövénnyel a városi lakosság igényeinek teljes körű kielégítésére, minden évszakban friss zöldség piacra vitelére, azaz: „primőr áru” termelésére is törekedtek. A melegágyakban tehát nemcsak palántát neveltek, hanem a mindig friss zöldségféléket is így termelték meg.
Termelési technikájuk lényegesen magasabb színvonalú volt, mint a parasztoké. A kertföldet – bármekkora volt a terület – az első világháborúig a várost környező falvakból felfogadott ásóbandákkal ásatták. Ügyeltek arra, hogy a kertnek lejtése legyen, ami az öntözés miatt volt szükséges. A melegágyakban a legkiválóbb „fűtő-anyagnak” tartott lótrágyát a laktanyákból és a fuvarosoktól szerezték be. Az öntözésre – mindenütt, ahol német kertészek telepedtek meg – kútvizet használtak. Az ún. orsós vagy vödrös kutakból 60–80–150 literes vasvödörrel, ló vontatta emelőszerkezettel húzatták fel a vizet, öntötték az ágyások közötti csatornákba, ahonnan szórólapáttal öntözték szét. Az ilyen módszerű öntözésnek, jóllehet igen munkaigényes, az volt az előnye – az árasztással összehasonlítva – , hogy a földet nem hűtötte le, tavasszal tehát hamarabb kezdhettek öntözni. Az ilyen kutak és vízemelő-szerkeze-tek Európa nyugati felén voltak használatban. Jellegzetes építmények voltak a németek kertjeiben a gombaházak: a kívánatos sötétséget biztosító nyeregtetős deszkaházakban földréteggel lefedett szalmán és trágyán, nem – ahogy más gombatermelőknél – a pincében folyt az egyik legjellegzetesebb árujuknak, a gombának a termelése (vö. Boross M. 1963a; 1980; Jeszenszky Á 1979: 78–79).
Ahogy Kecskeméten, másutt is, ahol meghonosították e kertészeti kultúrát a 20. századra már elmagyarosodott németek, a kezdeményezésük követésre ösztönözte a környezetüket, és a város, a vidék kertészkedésének általános színvonalemelkedését eredményezte: „A német kertészek példamutatása nyomán a helyi zsellérek kis, felemelkedni vágyó csoportja virágoztatta fel és tette európai szintűvé ezt a mezőgazdasági ágat” (Boross M. 1963a: 228).
