A DINNYÉSEK
A DINNYÉSEK
A sárgadinnye és a görögdinnye országszerte kedvelt gyümölcs volt, egyes vidékeken – Szatmárban, Szabolcsban, Biharban vagy Pozsony környékén – pedig a 18. században már piacra is termelték (Bél M. 1978: 60; 1984a: 217; 1984b: 214–215). A legjelentősebb tájkörzete a Heves megyei Csányban és környékén alakult ki, noha a 18. század végén ez a falu még csak egyike volt az ízletes dinnyéje miatt számon tartott igen sok helységnek (vö. Soós I. 1975: 135). A csányiak speciális tudása azután – a fajtatulajdonságok megőrzésének titkai és az általuk kifejlesztett célszerszámok – a 20. század folyamán a békési, a csanádi, a csongrádi, a nyírségi, a Fejér megyei és a Pest környéki, sőt: a baranyai dinnyés vállalkozásokat is jelentősen befolyásolta. Ha nem maguk a csányiak települtek át, a helybeliek lesték el a legeredményesebbnek bizonyult termelési tapasztalatokat a kezdeményezőktől (Zentai J. 1965; Dobrossy J.–Fügedi M. 1983: 70–72; Lapu I.-né 1983; Viga Gy. 1991; Varga Gy. 1993).
108. ábra. A dinnyepalánták védelme az éjszakai fagyok ellen: a) kishasura; b) a kishasura elhelyezésének módja. Csány (Heves vm.)
Dél-Hevesben – ahogy másutt is – a közös legelőből kiszakított földeken, a gyeptörésekben kezdődött a dinnye termesztése. Árutermelő ágazattá akkor vált, amikor – a jobbágyfelszabadítás után – a volt zsellérek előbb a környező településeken, majd mind távolabb családonként 10–15 holdas parcellákat vettek ki feles bérletbe a dinnye számára. A 20. század első felében szinte az egész országban Csányból kirajzott dinnyések vállalkoztak rá, hogy az uradalmaktól, a nagyobb parasztbirtokosoktól a 480haszon feléért dinnyeföldet béreljenek. Tavasz közeledtén szinte elnéptelenedett Csány és néhány közeli falu: a tenyészidő alatt az egész család a dinnyeföldre költözött, ahol földkunyhóban éltek – csak a telet töltötték a falujukban. Akár évtizedeken át vállalták ezt a kétlaki életformát, akár – idő telvén – áttelepültek valamelyik másodlagos termelési körzetbe, gazdálkodási stratégiájuk alapvetően különbözött a parasztokétól. A dinnye számára kedvező esztendőkben különösen jelentős készpénz-bevételüket nem paraszti eszmények szerint hasznosították: nem vásároltak földet, hogy kisparaszti gazdaságot szervezzenek. Inkább a termelés növelésébe és az otthoni életkörülményeik korszerűsítésébe fektették a jövedelmüket (Boross M. 1959).
109. ábra. Csányi (Heves vm.) dinnyések eszközei: a) ültetőfúró (furu) a gyepkockák kifúrásához; b) kapa (horoló) a dinnyeközök lazításához; c) dinnyebélyegző
110. ábra. Csányi dinnyések ekekapája a dinnyesorok közeinek talajlazításához
A dinnyetermesztés speciális eszközanyaga, mely az 1890-es évektől a mind nagyobb arányú szántóföldi termesztés hatására kezdett kialakulni, a csányiak újító készségéről tanúskodik. Bár szinte minden dinnyés szerszámnak volt valamilyen előképe, a legcélszerűbb forma kialakítása, speciális szükséglethez igazítása hosszabb-rövidebb helyi kísérletezésnek köszönhető. A melegágyi palántaneveléshez 481használt hatalmas mennyiségű gyepkockát kovács készítette éles pengéjű, nyeles kéziszerszámmal, a gyepkockahasítóval metszették; a mag számára a furunak nevezett aprócska kézi eszközzel készítettek lyukat a gyepkockába. A palántákat sorhúzó nyomán, palántázó fával ültették ki a jól trágyázott földbe, a kapáláshoz a horolónak nevezett kapát, illetve a gyári ekekapa jelentősen módosított változatát használták. Más veteményeknél is alkalmazott kéziszerszámok és állati vonóerővel működtetett olyan kisgépek jelentették tehát a dinnyés szerszámkészletet, melyeket gondosan hozzáigazítottak a szükséglethez, a munka gyorsítására törekedvén. A kukorica művelésére kifejlesztett gyári ekekapát például azért nem tudták változtatás nélkül használni, mert más a sorköze a sárgadinnyének és a görögdinnyének, s az első, a második és a harmadik kapálásnál is másképpen kell beállítani a késeket. Ezért a falusi bognárokkal és kovácsokkal állítható késű speciális ekekapát készíttettek (részletesen lásd Boross M. 1957).
