A PIACRA TERMELÉS ÉS TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI
A PIACRA TERMELÉS ÉS TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI
A zöldségtermelő falvak-tájkörzetek kialakulásához elvezető paraszti kertészkedés a kapitalizmus évizedeiben bontakozott ki. Előzményei azonban mélyen benne gyökereznek a táji munkamegosztásban. Ha a 18–19. századi országismertető leírások, topográfiai-statisztikai adattárak szerzői, az akkori közvélekedést közvetítvén, azt emelik ki, hogy egy-egy település valamelyik zöldségnövényről nevezetes, ez a megjegyzés vitathatatlanul a saját szükségletet meghaladó mennyiség termeléséről árulkodik. Ilyen híradásokat pedig Bél Mátyástól (1984a) Fényes Elekig (1836–40) minden szerzőnél olvashatunk.
Akár országosan hozzákapcsolódhatott egy-egy növényhez – afféle „márkajegy-ként” –, hogy hol terem belőle a legjobb vagy a legtöbb. Ilyen volt a sáfrány, melyről Bél Mátyás (1984a: 215) azt írta, hogy „a valódi sáfrányt kizárólag a Nyitra megyei Vesztenic körül művelik”. Ezen a vidéken talán már a 16. században elterjedt volt a sáfránytermesztés, a 17. században azonban bizonyosan, mert az itt lakók a sáfrány terméséből „tizedet adtak a plébánosnak, s elég nagy mennyiséggel adóztak a földesúrnak” (Csippék J. 1910: 234). Azóta is a szlovákokra vonatkoztatott etnikus jellemző, hogy Nyitra, Turóc s néhány más felvidéki megyében termesztett, tót sáfrányként emlegetett ételízesítőt (mellesleg festő- és gyógynövényt) Magyarország-szerte, sőt a határokon túl is tót vándorkereskedők szokták volt értékesíteni (Gunda B. 1989a: 213). Annak ellenére alakult ki ez az etnikumjellemző sztereotípia, hogy a 19. században még a sáfrányt – saját szükségletre – országszerte termesztették, főúri, kolostori és paraszti kertekben egyaránt (Bálint S. 1977a: 175–176).
A kapitalisztikus piacszerveződést megelőzően a népi kereskedelem révén jutott el a fogyasztóhoz a zöldségféle – ugyanúgy, mint a háziipar megannyi terméke. Az urbanizálódás, a közigazgatási és ipari központok dinamikus népességnövekedése azután ezt a hagyományos árucserét jórészt „város és vidéke” kapcsolatrendszerré egyszerűsítette. Nagykőrösről például már az 1850-es években nagy tömegben hordták Pestre a friss és hordóban kovásszal savanyított uborkát: a főidényben naponta 50–60 szekérnyit is elszállítottak. A század végén és a 20. században pedig a – vasúti szállítás révén – nyugat-európai városok piacait is elárasztotta a nagykőrösieknek 476ez az árunövénye (Novák L. 1986: 248–249). A Nyárád mente néhány zöldségtermelő faluját – az egyik veteményükre, a sárgarépára utalva – Erdély-szerte Mu-rokországnak emlegették. A folyó termékeny öntéstalaján már a 16–17. század óta folyt kertészkedés, és nemcsak a közeli nyárádszeredai vásárra, illetve Marosvásárhelyre, hanem távolabbi városokba – Besztercéig, Szebenig – is rendszeresen elszekereztek az itt lakók, hogy kiegészítő jövedelemhez jussanak (Benkő S. 1972; Kós K. 1976: 363). A Debrecen és Nagyvárad közötti falvak közül jó néhány valamilyen veteményre szakosodott: Hajdúhadház a káposztáról, Hosszúpályi és Monostorpályi a zellerről, Derecske a fokhagymáról és vöröshagymáról, Vértes és Nagyléta a tormáról, Konyár és Vekerdpuszta a dinnyéről volt híres. A nagyváradi és a debreceni felvevőpiac hatására a 19. század második felében jelentősen növekedett e növények termesztése, előzményei azonban a 19. század elejéig, esetleg a 18. századig nyomon követhetőek (Varga Gy. 1975a: 259; 1988; 1993). A 19. század második felében a vöröshagymájáról elhíresült Makóról az 1830-as években még a paprika és a „gyökeres vetemények” (a vörös- és fokhagyma mellett a petrezselyem, a paszternák, a zeller, a sárgarépa) tömeges kerti termesztését és értékesítését emlegette a város tudós ismertetője: „az egész Alföldet és Bánátot elönti Makó gyökereivel, hagymáival és paprikájával” (Szirbik M. 1979: 33).
A 20. században nemcsak a régióközpontok és a megyeszékhelyek, az iparosodó kisvárosok körül is kialakult a kerti növényekkel piacozó falvak hálózata. A Belényes környéki magyar falvak mindegyikének volt piacra hordott háziipari vagy más terméke. Közülük Jánoshalmát a zöldségtermesztésről ismerték. Nemcsak Belényes lakossága, hanem a hegyvidéki románok is igényt tartottak a jánoshalmi zöldségre (Kós K. 1976: 17–18). Losonc környékén egy-egy mezőgazdasági termékkel jellemezték a falvakat: Terbeléd a hagymájáról, Kalonda, Hegymeg, Bozita a káposztájáról, Pinc a dinnyéjéről volt híres. A vegyes zöldségtermesztés e falvakban is évtizedekkel korábban elkezdődött, viszont az egy-két növényre szakosodás, ezzel együtt a kertészet rangjának megemelkedése a 19–20. század fordulója óta jellemző (Paládi-Kovács A. 1982b: 384). Kopácsból, a szegény drávaszögi halászfaluból, miután a 20. század első évtizedétől a közeli Eszék zöldségellátására vállalkoztak, a kertészet „jómódú, gazdag közösséget varázsolt” (Lábadi K. 1994: 100).
A nagyobb városokban a tágas beltelkű külvárosok népe szakosodott zöldségtermesztésre. Egerben a két maklári negyedben már a 19. század elején kertészkedtek (ezért Zellervárnak csúfolták ezt a városrészt), s az első világháború előtt már nemcsak a megyeszékhely-kisváros piacát, hanem a helybeli kofák (kuffantók) közvetítésével a Felföld egy részét is el tudták látni (Schwalm E. 1985: 63). Székesfehérvár Palotaváros (Rácváros) nevű negyedében szintén 19. századi előzményei voltak a zeller, a saláta s egyéb zöldségfélék termelésének. E piaci termékek a 20. század első felében Veszprémbe, Várpalotára, olykor Budapestre is eljutottak (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 105–112). A Kolozsvár-hóstáti „földészeknek” a 19. század vége óta – a marhatartás mellett – a zöldségtermesztés volt a legfontosabb jövedelemforrása (Pillich L.–Vetési L.–Vincze Z. 1984: 76–77).
