A KÖZÉPKORI ÉS ÚJKORI FORRÁSOK NÉHÁNY TANULSÁGA
A KÖZÉPKORI ÉS ÚJKORI FORRÁSOK NÉHÁNY TANULSÁGA
A középkori–kora újkori források elsősorban a gabonatermesztésről szolgáltatnak adatokat. Az újvilági eredetű kapásnövények – a kukorica, a burgonya – térhódítása majd csak a 18–19. század fejleménye lesz, a jobbágyparasztok kerti veteményeiből pedig általában nem kívánt a földesúr kilencedet, tehát nem is adminisztrálta a termést. Nyilván azért nem – Szabó István így következtetett (1975: 30) – mert a földesúr 465a „saját kertje terméséből fedezni tudta szükségleteit”. Kert ugyanis nemcsak a jobbágyházakhoz, de a földesúri kúriákhoz, kolostorokhoz is csatlakozott (lásd Lippay János jezsuita szerzetes gyakorlati kézikönyvét [1664] és Rapaics Raymund [1940a] történeti összefoglalását).
A hiányos források ellenére sem kétséges persze, hogy sokféle termelvény egészítette ki a gabonaféléket a jobbágyparaszti konyhán. Közülük a hüvelyeseknek (a borsónak, a lencsének, a babnak) és a káposztának a termesztését egyébként írásos források is igazolják. Ezek terméséből – bár nem általánosan – a földesúr kilencedet, olykor az egyház dézsmát szedett. Termesztésük ugyanis nem korlátozódott a ház körüli kertekre. Vetették a szántóföldön is, és mind a házi kertektől, mind a szántóföldtől elkülönített, gyakran káposztáskertnek emlegetett, erre a célra osztott zöldséges kertekben pedig még inkább.
A meghódolt területek török deftereinek alkalmasint visszamenőleges tanulsága is lehet. Nem valószínű ugyanis, hogy éppen a 16. század közepén–második felében hirtelen megszaporodtak volna a zöldséges kertek: ekkor növekedett volna meg a káposzta, a fokhagyma és vöröshagyma, a bab, a borsó, a lencse vetésterülete, ezért kívánt mindezen veteményekből a török földesúr tizedet. A török adószedők, az anatóliai gyakorlatot követve, az eladásra is termelt mindenféle vetemény tizeddel (illetve a tized pénzbeli ellenértékével) való megadóztatására törekedtek. A lakóháztól, a portától elkülönülő ún. bosztánkertre pedig, az esetben is, ha nem került piacra az ott termett zöldségféle, a vetésterület alapján vetették ki az adót – ahogyan ezt az adófizetők törvénykönyve (kanunnáméja) meg is fogalmazta. Ugyanilyen következetességű számbavétel a magyar részre adózásnál korábban sem, ekkor sem volt jellemző, a kerti vetemények termelésére azonban a magyar források híján is bízvást következtethetünk (lásd Ágoston G. 1988: 225–226, 241–242; Dávid G. 1982: 93. és passim; Káldy-Nagy Gy. 1982: 7. és passim; Vass E. 1979: 50–51; 1980: 71, 84–85, 89, 101).
A 17., s még inkább a 18. században a magyar forrásokban is megszaporodnak a kerti növényekből megkívánt jobbágyi szolgáltatásokra – ajándékra vagy dézsmára – vonatkozó adatok. Az urbáriumban vagy a kontraktusban a háztartásonként, máskor falunként szolgáltatandó évi mennyiségeket a káposztából fej-számra, a fokhagymából és vöröshagymából rendszerint koszorú- vagy fonás-számra, a hüvelyesek terméséből űrmérték szerint határozták meg (Bárth J. 1974: 222). Helyenként a dézsma kapcsán a teljes káposztatermést is feljegyezték. A sárréti járás (Bihar m.) termése például 1767-ben 134 543 fej volt, s 5 településen 5000–5000 fejnél több termett (Orosz I. 1981: 246). Bagon (Pest m.) a káposztaföldek után fizetett „ötöd désma” 17 491 káposztafejet tett ki (Bellon T. 1988: 108). A Mária Terézia-féle úrbérrende-zést előkészítő 1769-es adatgyűjtéskor a Békés megyei Körösladányban lakó jobbágyok arról számoltak be, hogy 10 éve szerződésük van a kilenced pénzen való megváltására, amiben az ún. „kis kilenced” – 100 marok kender, 100 fej káposzta, egy véka borsó, egy véka lencse, két véka retek, négy kila köles, tíz kila kukorica – is benne foglaltatik. A doboziaknál – ugyanekkor – 380 csomó dohány, 200 fej káposzta, 50 koszorú fokhagyma, 8 véka vöröshagyma, 400 marok kender, 2 véka répa, 1 véka bab, 2 véka borsó, 1 véka lencse pénzen való megváltását foglalták bele a kontraktusba. Amíg természetben adták ki a kilencedet – vallották – „a’ mi és mennyi termett, abbúl adtuk ki” (Cseh E. 1989: 322–323, 336). A Tápió menti falvakban a 466borsó-, a lencse- és a mák-dézsmát emlegették az 1768-as urbáriális összeírás idején (Ikvai N. 1985: 215, 218). A Szabolcs megyei jobbágyok úrbéri terheiről és piaci kapcsolatairól 1772-ben felvett vallomásokban a falvaknak mintegy fele nem tett említést zöldségtermesztésről. Nyilván azért nem – az investigatio adatait elemző Takács Péter így következtetett (1991: 76) – mert a „belső fogyasztás szűkössége”, a kertészkedés szerény volta miatt az összeíró biztosok is, a lakosok is kevesebb gondot fordítottak ezek adminisztrálására, mint a mindegyik faluban fontos bevételi forrás dohányéra.
