A ROSTÁLÁS
A ROSTÁLÁS
A rosta „a gabona és egyéb magvak tisztítására, osztályozására szolgáló eszköz”, mely a legtöbb szláv nyelvben megtalálható, de nem állapítható meg, hogy a magyarba melyikből került át. Mint a búzához kapcsolódó számos szónak, eszköznek, átvitt értelmét is ki lehet mutatni már a 15. századtól kezdve: „... a jónak a rossztól való elválasztására alkalmas eljárásmód bírálat, ellenőrzés” (Kniezsa I. 1955: 459; TESz; EWUng).
419A rostálás általában női munka, melynek tájanként, falvanként voltak specialistái: „O! de hányadik faluban találnak a nagy Termesztők annyi a Vágó rostával bánni-tudó Asszonyt! Az egész Csurgóban (Somogy m.) csak három van. Ellenben Szabáson (Somogy m.) mind tudnak vágni” (Nagyváthy J. 1821: 100).
89. ábra. A szem összetakarításának és szórásának szerszámai, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)
Egykori széles körű használatát az is bizonyítja, hogy a 14. század végétől kezdve számos családnevet találunk vele kapcsolatban: Rosthas, Rosta, Rostagyártó, Rostakötő (EWUng; Kázmér M. 1993: 898). Sok szólás és közmondás is kapcsolódik hozzá már a 16. századtól kezdve. 1598: „Igen vak az, ki a rostan által nem lát”; 1629: „A vizet rostába hordozta” (NySz. 2. 1463).
420A magyar nyelvterületen háromféle rostát készítettek és használtak. A farosta káváját fenyő- vagy bükkfából készítették. Az alját vékonyra szeldelt 4–5 mm széles hasítékokkal szőtték be és ezt a rosta aljához erősítették. A bőrrostát a 16. századtól ismerjük, de feltehetően korábban is használták. 1587: „veottem 1 Beor Rostatt d 5” (Kolozsvár – SzT. 1. 1065). A 19. század közepén ezt a formát így írták le: 1855: „... az erdélyi székely és szász mezei gazdáknál olly gabona rosták is vannak, mellyek fenekét sertés-bőrből készítik, a szükséghez képest kisebb-nagyobb kerek lyukakkal. Ismerjük ezen rostákat, s annyit mondhatunk róluk, hogy igen czélszerűek és tartósak, de a sodronyfenekűeknek mégis elsőséget adunk” (KBM 2. 369). A vasrosta alját fémhuzalokkal úgy vonják be, hogy annak nyílásain a töredezett szemek és a gyommagvak áthulljanak és csak az ép magvakat tartsa meg.
A rosta hármassága nemcsak Erdélyben, hanem a magyar nyelvterületen máshol is megtalálható volt (Börzsöny – Ikvai N. 1977: 192; Nárai, Vas m. – Guttmann M. 1991: 87). Szamosszegen (Szatmár m.) előbb nagyobb, majd kisebb lyukú rostát használtak. Az előbbivel a nagyobb, az utóbbival a kisebb szemeket választották el a magtól. Rázás közben mindig keveset fordítottak a rostán, ennek eredményeként a szemét középre gyűlt, amit könnyen el lehetett távolítani (Balogh L. 1986: 8). Debrecenben elsősorban a vetnivalót rostálták, amire asszonyokat fogadtak, akik a magot meg is szelelték, hogy a pehelyszerű szemetet a szél kifújja (Balassa I. 1940: 46).
A gabonamag-tisztító eljárások közül a szórás látszik régebbinek, amit keletre mutató kapcsolatai és terminológiája is alátámasztani látszik (szór, szérű, ocsú). A rostálás finomabb, és kiegészíti a szórást. Szláv kötődését terminológiája, a munkaeszköz és a vele végzett munka is bizonyíthatja (Balassa I. 1998b: 40–45).
