A SZEKÉR ÉS A HORDÁS
A SZEKÉR ÉS A HORDÁS
A magyar nyelvterületen a terepviszonyoknak, a feladatnak megfelelően különböző méretű és felszerelésű szekereket használnak. Különösen így van ez a gabona, széna stb. hordásával kapcsolatban, melyet magasra raknak, s éppen ezért a dőlés veszélye sokkal nagyobb. Ez dombos-hegyes vidéken még csak fokozódott, ezért itt sokkal hosszabb szekereket használtak. „Az alföldi szekerek általában rövidebbek, mint a hegyvidékiek s hogy az alföldi szekérre mégis több szálas rakomány fér, annak az az oka, hogy a Alföldön – lankás vidéken egyebütt is – ’vendégoldal’-ra rakodnak. A ’vendégoldal’ 3–4 öl hosszú erős páros gerenda. A Nagy-Kunságon gúzzsal, kötéllel ... kötik két felől a szekér oldalához...” (Györffy I. 1942: 218). A vendégoldal, úgy látszik, a 19. évszázadban terjedőben volt. Eredetileg az alföldi sík vidékeken használták, de 1900 körül már a Dunántúl keleti és középső részén a hosszú szekéren is általánosnak látszik, csupán a magyar nyelvterület legnyugatibb részére nem hatolt be. Kelet felé egyes erdélyi és partiumi vidékeken is megtalálható, Székelyföldre azonban nem jutott el (MNA 202. térkép).
Debrecenben, még a századforduló idején, a hordáshoz előkészített szekérre nemcsak két vendégoldalt, hanem négy rakoncát és a vendégoldalra támaszkodó két keresztfát is felszereltek. Ezek kb. egy öl hosszú rudak, melyek végét kihegyezték, az oldalát pedig a szekér oldalához, illetve a lőcsfejhez erősítették. „A gabonánál a szekér a keresztsor mellé állott, az adogató a kévéket egyenként villára öltve oldalt fordítva dobálta a szekérre, a rakó kézzel kapkodta el. A szekér derekát két lábba („csomó” ÚMTsz) rakott tíz kévével bélelte, a kévéket tővel kifele a két keresztfáig kinyújtotta. A bebélelés után az oldalakat derékkötő lánccal összehúzta. A rakodás itt is elölről kezdődött. Az első keresztfára tővel kifelé fordítva, lapjára fektetve egy-két kévét tettek, 402majd efölé ismét új kévét fektetve megkezdte az első sor végigrakását úgy, hogy a tővel kifelé fordított kévék kötele mindig az oldalára esett. Az oldalak és a vendégoldalak közti résbe, tővel a lőcsök felé fordítva, két-két kévét dugtak. Mikor a sor a hátsó lőcshöz ért, a rakodást a hátsó keresztfánál kezdték. A keresztfánál két-két kévét lapjára egymásra fektettek és befelé haladva befejeződött az első sor rakása. A lapos, hegyével befelé fordított és befelé dűlő kévesort, hogy szét ne csússzék, be kellett bélelni. A bélelés elölről kezdődött, a szekérderék hosszába tővel kifelé fordított három kévét fektetett a rakodó. Majd ugyanazt a hátsó keresztrúd felől is elvégezte, a béléskévék töve a rakomány végéig ért. Az első és a hátsó béléskévére a szekér derekába három-három kévét úgy fektettek végig, hogy a kévék hegye egymás felé volt fordulva. A bélelés után hátulról kezdődött a második sor rakása, ezt is be kellett bélelni. A harmadik sor rakása ismét elölről kezdődött, a négy sarokkévével, illetve úgy végződött, hogy a második és utolsó előtti kéve félig ráfeküdt a sor elejét kezdő és záró sarkkévére. Ez akadályozta meg a rakás szétbomlását” (Balogh I. 1965–66: 234–235).
A rakodás nemcsak nagy körültekintést, de gyakorlatot megkövetelő munka volt. Ha távolabbra szállítottak, akkor a Tiszántúlon általában 10–12 keresztet raktak fel, ami 180–216 kévének felelt meg, mert itt 18 kévét raktak egy keresztbe. Árpából és zabból ennél többet, 14–16 keresztet rakodtak, mert ennek rövidebb volt a szára, és lényegesen kisebb terhet jelentett. Ezután következett a lekötés, mely a rudalókötéllel történt, ezt csigával meghúzva a vendégoldal végéhez erősítették.
A másik szálasgabona-behordási mód középpontjában a nyomórúd áll, melynek segítségével felülről középen szorítják le a rakományt. Ezt általában a hosszabb méretű szekerekhez alkalmazzák, és egyidejűleg sok helyen magasabb oldalt is szerelnek fel. Általánosnak látszik a Dunántúlon, a Palócföldön is ez lehetett az uralkodó, de a dél felé nyitott völgyeken a vendégoldal az utóbbi évszázadban felnyomult; a Partium nagyobb részén és Erdélyben a nyomórúd kizárólagos (MNA 203. térkép).
Az abaúji Hegyközben a szekeret hordáshoz átalakítják. A szekérről leveszik az oldaldeszkát, majd a nyújtót a lajtorja hosszúságának megfelelően a korábbi 2,5 méterről 3–4 méterre meghosszabbítják. Az aljára ennek megfelelő hosszú deszkát tesznek, oldalára pedig ugyanilyen kiterjedésű lajtorját, melyet máskor a csűrben vagy a csűr eresze alatt felakasztva tartanak. A lajtorját rövid lánccal megfogatják, csatlóval megrögzítik, hogy a fergettyün ide-oda ne csúszkálhasson. A nyomórudat és a kötelet felrakják a szekérre, a villát az egyik lajtorjafokba beleakasztják és indulhat a szekér a hordásra.
Az így felszerelt szekér beáll a kereszt mellé, és az első két kereszttel az alját bélelik ki. Erre kalásszal befele kezdik el rakni a kévéket és az egyensúly érdekében annak közepét újra kibélelik. Ezt a műveletet kétszer, esetleg háromszor megismétlik. Ekkor felteszik a nyomórudat a rakomány közepére, és elöl alácsúsztatják annak a láncnak, melyet a lajtorja két végére erősítenek. Amikor a szekér tetején rakodó hátul csúszik lefele, teljes erejével rákapaszkodik a nyomórúdra, ugyanakkor a villás az átdobott kötelet meghúzza és a lajtorja végéhez erősíti. Ezzel a kévéket úgy tudják rögzíteni, hogy ha a szekér történetesen felborulna is, a rakomány nem hull szét (Balassa I. 1964a; Paládi-Kovács A. 1979a).
A két hordási mód (vendégoldal, nyomórúd) között az érintkezési területeken lehet 403átmeneteket is találni. Az abaúji Mikóházán az 1950-es években még sok tót szekeret, vagyis hosszú szekeret láttam, de vendégoldalt is használtak. Először kibélelik a szekeret, majd felteszik a vendégoldalt és a keresztrudat, erre szépen ráfektetik a kévéket fejükkel befelé, majd újra kibélelik. Mikor a kívánt magasságot elérik, felteszik a nyomórudat, melyet a két végén a vendégoldalhoz erősített kötéllel rögzítenek. Ilyen keverékforma – vendégoldal és nyomórúd együttes – használatát máshol is meg lehet találni (MNA 202–205. térkép).
A kötél és annak megerősítése igen nagy szerepet játszik a szálas gabona szállításában. A MNA 205. térképén a megerősítés módozatait mutatja be, melyből bizonyos táji sajátosságok derülnek ki. A lekötő kötelet a szekéroldalhoz erősítik a Dunántúl nagyobb részében, sok helyen a Palócföldön és számos helyen Erdélyben. Ez a legtöbb helyen megegyezik a nyomórúd elterjedésével (MNA 203. térkép), de Erdélyben általánosabbnak látszik a tengelyhez való erősítés, mely máshol csak szórványosan fordul elő. A kötelet a saroglyához kötik az északnyugati nyelvterületen, de csak egy viszonylag kis területen. A nyújtóhoz és csatoláshoz való rögzítés csak szórványosan mutatható ki, s ez a mód sehol sem jelentkezik összefüggő területen.
Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a nyomórúddal történő hordás elsősorban a hegy- és dombvidék sajátja volt és csak kisebb mennyiség rakodását engedte meg. A vendégoldalas rakodás egykor a sík területeken volt általános, a sima utakon sokkal nagyobb mennyiséget lehetett segítségével a kívánt helyre eljuttatni. Ez az utóbbi módszer egyre inkább terjedt a hegyvidék fele, minden bizonnyal azért, mert nagyobb mennyiség szállítására volt alkalmas. A határvidékeken a kettő keveredett, de ebből az esetek többségében a vendégoldalas eljárás került ki győztesen.
