A GABONA TÁROLÁSA A CSÉPLÉSIG
A GABONA TÁROLÁSA A CSÉPLÉSIG
A nyomtatásra a tarló végében, illetve a tanya közelében, esetleg annak udvarán kerül sor. Ez csaknem kizárólag a kötetlen és vontatóba rakott gabonával történt. Ez a szállítási mód feltételezhetően együtt fejlődött ki a kaszának a gabona aratásában a 16. század óta egyre növekvő szerepével. A 19. században a vontatás megkönnyítésére és a szemveszteség csökkentésére tele (tömör) kerekeken gördülő alacsony szekereket alkalmaztak, melyek elsősorban az Alföld déli részén terjedtek el.
A vontatót csak kis távolságra lehetett elhúzni, és csak akkor, ha rövid szálú gabonából rakták. Sokkal kisebb munka volt, ha lekaszálták, mintha sarlóval vágták le; haladósabbá tette a munkát az is, hogy nem kellett kévébe kötni. „A gabonaféle azonban ilyen módon sokkal inkább ki van téve a szemveszteség veszélyének, mint egyébként, és arra kell gondolnunk, hogy részben ezért vált az éjjelente történő szállítás rendszeres gyakorlattá. Másrészt a munkaszervezést előnyösebben lehetett úgy megoldani, ha a szérűn mindig csak az aznap elnyomtatandó gabona mennyiségét tárolták, ha naponta, pontosabban: éjjelente gondoskodtak pótlásáról, éjszakákon át vontatták össze a következő napra szükséges mennyiséget” (Hoffmann T. 1963: 102).
Ez a szállítási mód a századforduló idején gyakori az Alföld, főleg a Tiszántúl déli részén. Elszórva a Bánátban és Bácskában is találkozunk vele, előfordult a Dél-Dunántúlon is, de mint egy-egy település határában túlnyomó forma, csak a Tisza–Duna közének középső részén jegyezték fel (MNA 61. térkép).
A gabonaneműek behordása számos vidéken a településen kívül, de annak közvetlen szomszédságába történt. Ezek közül elsőként említem meg a lógert; a szó a német Lager „tábor, rakodóhely, raktár” átvétele; a település alján, közös tulajdonban lévő terület, ahol a gabonát nyomtatásra, cséplésre összegyűjtötték. Itt történt a gabona elcséplése (nyomtatása) is. A legtöbb adat a Tiszántúl középső részéről származik, de egy-egy esetben előfordul Szabolcsban és Szatmárban is (MNA 61. térkép). Ezen az érkezés sorrendjében rakták össze az asztagokat.
400Az asztag nagyságához szükséges alapot a gyakorlott asztagrakók, ismerve a keresztek számát, pontosan ki tudták számítani. Az aljára ászkot vagyis gerendákat tettek, mert így alulról a szél jobban át tudta járni. Ennek hiányában szalmát vagy kuszát terítettek el, hogy a föld nedvessége ne érje közvetlenül a kalászokat. Az asztagrakást, annak nagysága szerint, 2–4 ember, de szükség szerint több is végzi. Az adogató villa nyele olyan hosszú, hogy a kévéket 3–4 m magasságra fel lehet adogatni. Az Alföldön: „A behordott kévéket kazalba, vagy ahogy újabban mondják asztagba rakják. Az asztag koporsó alakú. A kévék tövükkel kifele állanak, s az asztag alulról felfele egészen az ereszig mindig szélesedik. Tetején ellenben a kévék kalászukkal kifelé, illetőleg lefelé vannak, hogy a víz lecsorogjon rajtuk. Az asztag gerince be van fonva, s a gerinc két végén kontyot csinálnak. Tetejébe különféle ijesztőket dugnak a verebek ellen. Vannak kisebb kerek, boglyaszerű asztagok is. Ezek rendesen zab-, rozsasztagok, vagy aratórész, takarórész” (Györffy I. 1928: 22–23). Az asztagot még a 17–18. században esetenként a nagybirtokokon évekig meghagyták, de ilyenkor szalmával befedték, hogy az időjárás kárt ne tehessen bennük (Makkai L. 1954. passim). Székelyföldön (Só-vidék), ha nem tudták betenni a csűrbe a teljes termést, akkor olyan magas asztaglábra rakták, hogy alatta a szekér is elfért. A különleges nagyméretű kazlak oldalába gerendából és deszkából állót szerkesztettek és két lépcsőben hányták fel a kévéket. Egyes nagybirtokokon a kútgémhez hasonló szerszámot (gólya) állítottak az asztag mellé, és azzal mint emelővel juttatták fel a kéveket annak felső részéhez.
A behordott gabonát a Dunántúl egyes vidékein, de főleg annak déli részében, a Bácskában, egy-két helyen a Tiszántúlon is és a moldvai magyaroknál szérűskertben helyezik el, amíg cséplésre kerül a sor. Ezeket felosztották ugyan, de egyes részei együttesen egy birtokcsoportot alkottak.
A szálláskert (akol, akolkert, ólaskert, majorkert, istállókert, szérűskert) ugyancsak a település szélén vagy legalábbis ahhoz viszonylag közel helyezkedett el. Ez tulajdonképpen a lakóhelytől elkülönült gazdasági udvarnak tekinthető, melynek legfontosabb építménye a féltettebb jószág tartására szolgáló ól, mely egyben szállást nyújtott a család fiatalabb férfi tagjainak, akik munkájukat elsősorban itt végezték. Ide szállították be a szálas gabonát, itt végezték el annak nyomtatását (Hofer T. 1960).
Az Alföldön ott termelték mindig a legtöbb búzát, ahol a kertes település leginkább elterjedt, ez nyomaiban ma is kimutatható. Itt a búzabetakarítás különböző mozzanatait (szálas gabona behordása, nyomtatása stb.) mind a szabadban végezték, és ahol azt a talajvíz megengedte, az életet föld alatti veremben tartották. Az inkább rozstermelő, soványabb, esetleg homokos talajú, erdősebb vidéken csűröket építettek. Ebben kévében raktározták el a szálas gabonát, annak középső részén végezték a kézi cséplést. A parasztgazdaságokban csak annyit csépeltek ki, amennyire a család élelmezéséhez (vagy eladásra) szükség volt. Ezzel a raktározás kérdését könnyebben meg tudták oldani. Helyenként a szálas gabonát a csűr mögötti kertben asztagba rakták és (különösen rossz idő esetén) innen szállították a csűrbe, kézi cséplésre (Bárth J. 1997a: 12–20).
A cséplőgép elterjedésével a csűrös területek nagy részén a belső telken folyt a szemnyerés, ahhoz pedig sokkal kényelmesebbnek tartották, ha a gabonát az udvaron, 401sok esetben a csűr mögötti kertben rakták össze. A szemnyerés gépesítése más vonatkozásban is változást hozott.
Az abaúji Hegyközben a kazalrakás is akkor változott meg, amikor a kézi csépést a gépi szemnyerő eljárások kiszorították. Régebben ugyanis, amikor elkezdték a tetőzetet vagy a leeresztést rakni, akkor továbbra is fejjel kifele helyezték el a kévéket, úgyhogy az egész hajazatban farral kifele állottak a kévék, csak a legtetején volt három olyan sor, amelynek a kalásza szabadon maradt. Ezt azért rakták így, mert régen a kévék sokáig maradtak a kazalban, s ha nagy hajazatot hagytak, akkor a szem a többszöri megázás után kicsírázott, s a kévék úgy összefonódtak, hogy csak kétágú kapával lehetett szétverni őket. Ez a hajazási mód sokkal több szakértelmet kívánt, nem is beszélve arról, hogy a kévéket farral kifelé nehéz volt beemelni. A cséplőgép általános használata idején a kéve fejét kifelé rakták, amihez az teremtette meg a lehetőséget, hogy augusztus végére a cséplés már befejeződött, tehát nem kellett a gabonát a kicsírázástól félteni (Balassa I. 1964a: 108).
Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a csűrös gazdálkodás területén a szálas gabonát általában a csűrbe helyezték el. Később a termelt mennyiség növekedésével, a cséplőgép általános elterjedésével ez olyan formán változott meg, hogy az udvaron vagy a csűr mögötti kertben rakták kazalba (asztagba).
