AZ ARATÁS SZERSZÁMAI
AZ ARATÁS SZERSZÁMAI
Az aratás legősibb szerszáma a sarló, melynek legkorábbi változatai már a kőkorszakban megjelentek. Ezek kiélesített vágófelületű lapos kövek vagy olyan szétfeszített ágak, melyek hasítékába apró kovaköveket helyeztek egymás mellé. A bronzkori sarlók nagy tömege egyben annak is bizonyítéka, hogy ebben a korszakban a gabonatermelés már nagy területeket hódított meg (Takács L. 1970b, itt további irodalom). A múlt századi sarlók közvetlen ősét a kelták az időszámításunk előtti évszázadokban alakították ki és ekkor tűnnek fel az első fogazott változatok is. A sarlókat két nagy csoportba lehet osztani: 1. fogazott élű, 2. sima élű sarlók.
1. A fogazott élű sarlókat helyi kovácsok, majd a középkortól egyre inkább a kisebb-nagyobb hámorok készítették és vándorárusok juttatták el a Kárpát-medence különböző részeibe. Két alapvető változatát lehet nálunk megkülönböztetni: a) horgas és b) íves sarló. Mindkettő az időszámításunk előtti évszázadokban alakulhatott ki. Az elsőt jellemzi, hogy hosszan elnyúló formája közel áll a kaszáéhoz, de természetesen annál jóval kisebb. Táji elkülönülésével kapcsolatban Takács Lajos az alábbiakat állapította meg: „A fogazott sarló tájilag elkülöníthető típusai közül megemlíthető a kelet-magyarországi, melynek íve felfelé és lefelé erősen, csaknem egyforma mértékben nyitott. Ennek variánsa az északkelet-magyarországi, melynek felső pengevége görbültebb. A dél-alföldi típus pengéje viszont alul, a nyakánál is görbült, ezáltal kiugró álla van. Ehhez közel áll az ún. ormánsági típus, a dél-baranyai, melynek felső szára nyitottabb és vége laposra metszett. Tájilag nem különíthető el viszont az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült ívű sarló, mely gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak csaknem minden területén felbukkan” (MNL IV. 422). Az említett formák Európában sokfelé megtalálhatók; a magyar nyelvterület keleti felében egykor alkalmazottak megfelelőit Moldovában és Ukrajnában használták, a lengyelországiakhoz a mi északon használt formáink csatlakoztak. Ezek történetileg a régiségben is kimutathatók. Az egykor Baranyában általános típus megfelelőit a kelta és a római kortól ismerték (lásd még Bátky Zs. 1900).
A fogazott élű sarló fogai egy aratás alatt általában olyan mértékben eltompultak, 387hogy egy-két alkalommal újra kellett reszelni. Ezt az esetek többségében a kováccsal végeztették.
2. A sima élű, más néven kaszasarló. Alakja majdnem szabályos félkör alakú, s felső részén a kaszához hasonlóan vastagított perem fut körbe. Ezeket, akárcsak a kaszákat kalapálják, illetve fenik, amire használatkor minden nap sor kerül, néha kétszer is. Müller Róbert feltételezése szerint a 14. századtól egyes darabjai felbukkannak, de igazán csak az utóbbi két évszázadban terjedt el nagyobb mértékben (1982: II. 483). Aratásra elsősorban a nyelvterület nyugati felében alkalmazták, mely tény egyben elterjedésének irányát is mutathatja. Előfordul keleten is, de itt kisebb mennyiségű fű, gaz levágására, esetleg vesszővágóként alkalmazták.
84. ábra. Aratósarlók: a–f) fogazott élű aratósarló formák a Kárpát-medencében; g) simaélű kaszasarló, Hangony (Gömör és Kishont vm.); h) simaélű kaszasarlók, Örménykút (Békés vm.)
A kétféle sarlóval másképpen arattak. A fogazott élűvel úgy, hogy a kalász alatt marokkal összefogták a szálakat és a sarlóval maguk felé húzva a szálakat mintegy elfűrészelték. Ezzel a módszerrel a kalászt egyáltalában nem érte rázkódás, így szinte szemveszteség nélkül lehetett a gabonát betakarítani. A markokat az előre elkészített kötélre rakták. A sima élűvel a gabonát csak félrehajtották, és suhintással vágták le. Ezzel a munka gyorsabbá vált valamivel, de kétségtelenül nagyobb volt a szemveszteség (Takács L. 1991: 10–17).
388A kaszának két alapvetően eltérő változatát különböztetjük meg, mely nemcsak formában, de használatában is eltér egymástól.
1. A rövid kasza már évszázadok óta nem használatos a magyar nyelvterületen, de Európa egyes, főleg peremterületein ma is találkozni vele; elsősorban a fű levágására alkalmazzák. Kaszának mondjuk ugyan, de pengéje és nyele annál lényegesen rövidebb, bár a sarlónál sokkal hosszabb. K. Vilkuna használatát Finnországban a következőképpen írja le: „Hosszút suhintva először jobbról balra vágnak vele, ekkor a kasza magasan a levegőben megfordul, hogy azután balról jobbra következzék a suhintás. Így haladnak a kaszások, vágva a füvet, miközben rugalmasan és ritmikusan befejezetlen nyolcasokat írnak le kaszájukkal” (Müller R. 1982: II. 485–486). Minden valószínűség szerint a honfoglaló magyarokkal jutott a Kárpát-medencébe, de az ország középső területein a 13–14. századtól a hoszú kaszával szemben fokozatosan kiszorult.
2. A hosszú kasza mérete általában 70–120 cm között váltakozik a vele végezendő feladat, a talaj és az ember magasságának megfelelően. A kasza az előbbieknél sokkal összetettebb szerszám, melyhez a kiegészítő felszerelések egész sora járul. A hosszú kasza nálunk a 13–14. században a rétgazdálkodásban tűnik fel, az aratásban csak a 15–16. században kezdik szórványosan alkalmazni. A 15. században egyes kovácscéhek, például a debreceni, készítik a legjobb kaszákat; Erdélyben is kiváló kaszakovácsokat említenek. A dunántúli részeket a 17. századtól a stájer és a felső-ausztriai hámorok látták el kaszával. Ezek közvetlen kapcsolatban álltak a Szentgotthárdi Kaszagyárral, mely nemcsak a Dunántúlon, hanem a Nagy-Alföldön is egész eladói hálózatot épített ki; különösen a nagyvásárokban jelentek meg a kaszaárusok (Fischer F. 1966; Latinák I. 1963; Gunda B. 1994). A vásárlók a kasza hosszát, de különösen a hangját vizsgálták, hogy munkájukhoz a legmegfelelőbbet válasszák ki, hiszen azzal hosszú ideig dolgoztak.
A kaszanyél faragását a fában gazdag vidékeken házilag el tudták ugyan végezni, de az Alföldre a környező hegyvidékekről a szlovákok, ruszinok, románok és természetesen magyarok is nagy mennyiségben azt szállították a vásárokra. A kaszanyélen egy vagy két fogó helyezkedik el (mankó, kocs, kampó, bankó stb.), ezek használatának területe élesen nem válik el egymástól, de az egymankós kaszanyelek száma a magyar nyelvterületen a 20. század közepén többségben volt. Egyes vidékeken (Palócföld, Kelet-Dunántúl) kizárólagos, míg máshol (Nyugat-Dunántúl) a két-mankósok látszanak általánosabbnak (MNA 25. térkép). A kaszanyelet a kaszás testmagasságát és karjának hosszát figyelembe véve, több példányt kipróbálva állapították meg.
A kaszanyélre – elsősorban aratáskor – kaszacsapót szerelnek, mely egy vagy kétágú vesszőből készült. Ez a megoldás többé-kevésbé az egész magyar nyelvterületen ismert, de az Alföldön, a palócoknál általánosnak mondható. Nyugat-Dunántúl és Erdély egyes részein vásznat húznak rá, ami a levágott gabona rázásmentes lefektetését segíti elő. A nyelvterület nyugati felében gereblyés kaszacsapót használnak, melynek általában három ágát faragják ki. Ez a forma Erdély egyes vidékein is feltűnik. Ennél sokkal ritkábban szerelnek villát a kaszanyélre, mely többnyire négyágú. Nyugat-Dunántúlon találkozunk vele elvétve. Ennek nyelét a mankóhoz úgy erősítik, 389hogy lyukak segítségével a kaszanyél végéhez messzebb és közelebb lehet állítani (MNA 27–28. térkép).
A kaszát naponta egyszer vagy kétszer kalapálják, reggel munkakezdéskor, esetleg a déli szünetben. Ehhez a munkához két eszköz szükséges: a kalapács és az üllő. A kaszakalapács külön erre a célra készített szerszám, melynek egyik vége egészen hegyes, míg a másik tompa. Az üllőt közvetlenül a földbe verik, máshol egy faragott vagy faragatlan tuskóba erősítik, és azt nyomják bele a földbe. Az Alföldön ülve kalapálnak, míg Erdélyben ugyanazt a műveletet félig fekve végzik. A kaszaverő széken sokkal kényelmesebb a munka, de nehézséget okoz annak a határba való kiszállítása. Ezen a háromlábú széken ülve lehet elvégezni a kalapálást, elsősorban Nyugat-Magyarországon és a nemzetiségek (elsősorban németek) körében.
A kasza megfenését kaszakővel végzik, melyet a kaszás a derekára erősített és vízzel telt tokmányban (fenőkőtartó, fentok) tart. A fenőkövet a Kárpát-medence hegyvidékén bányászták vagy patakból szedték. Megkülönböztették kemény és lágy változatát, és a kaszapenge minőségéhez a megfelelőt alkalmazták. Vándorkereskedők, „sonkolyos tótok” hozták és cserélték többnyire élelemért, és mint nevükből kitetszik, méhviaszért. A század elejétől műkőből is készítették. A tokmányt tehénszarvból alakították, míg máshol fából faragták és gazdagon díszítették; a bádogból készült formák csak az első világháború után kezdtek elterjedni.
A kaszakövet, a tokmányt, a kalapácsot, az üllőt tarisznyában tartották, melyhez még a kaszakarika (örv) és faékek járultak. Az örvvel rakták fel a kaszát a nyélre, a rögzítést ékek segítségével feszítették ki.
A rendre vágó kötetlen kaszás aratás lényege az, hogy a gabonát éppúgy rendre vágták, akárcsak a szénát, összegyűjtve vontatókba rakták és a szérűnek kijelölt helyre vontatták. A munkához háromágú, hasított ágú ún. magyar villát használtak, melyet csak a 19. században kezdett a toldott ágú, a tót, más néven német villa kiszorítani. Ennek két szélső ágát a nyélhez erősítették (Balassa I. 1949a). Mindezek egyben a szénamunka szerszámaiként is szolgáltak. Ez a módszer legtovább az Alföldön, annak is dél-tiszántúli részén maradt meg; egészen az 1950-es évekig elsősorban az árpát vágták ezzel a módszerrel (MNA 30–34. térkép).
A rendre vágó-kévéző aratás az előbbivel megegyezik abban, hogy rendre vágták a gabonát, de a rendeket a marokverők gereblyével vagy villával kéve nagyságú csomókba húzták össze, majd a kévéket összekötötték.
A rávágó-kévéző kaszás aratásban a kaszás a még álló gabonához dönti a levágott szálakat, azokat a marokszedő sarló vagy fakampó segítségével összegyűjti és az előre lefektetett kötélre helyezi; ezt a kaszás vagy a kévekötő – helyenként kévekötőfával – összeköti (Selmeczi Kovács A. 1977; 1979).
