A VETÉS MUNKÁJA
360A VETÉS MUNKÁJA
A magyar nyelvterületen vetőabroszból vagy vetőzsákból szórták a magot, erre a célra kosarat elvétve, csak az apró magvak esetében (például köles) használtak. Így volt ez már a múlt század elején is: „Az alföldön tsak ’sákból, mely elég alkalmatlan, a pallérozott vidékeken vetőruhából, egy abrosz formából, vetik el a magot, mely sokkal jobb” (Pethe F. 1805: 438). A vető-abrosz-ruha nagyobb méretű négyzetes alakú szőttes, mely finomságát tekintve a ponyva és az asztali abrosz között helyezkedik el; néhol a karácsonyiabroszt is használják vetésre. A vetőabroszt másra általában nem alkalmazzák, a vetés befejezése után a kamrába elteszik és csak a következő vetéskor veszik ismét elő. A vetőzsák olyan közönséges zsák, melyet általánosan használnak a gabona szállítására, tárolására; a vetés több más funkciója közül csupán egy. Eddig nem sikerült megállapítani, hogy melyik a régebbi, mert a 15. század közepén már beszélnek magh vete sakh-ról is (Glosszárium 790).
81. ábra. A gabona kézi vetése: a) vetőiszák vagy átalvető; b) vető ember, Sztána (Kolozs vm.)
A vetés lényegében az egész magyar nyelvterületen azonos módon történt. Felsőőrben (Vas m.) mindig azon az oldalon kezdik a vetést, ahol a zsákokat szállító szekérrel megálltak. Egyszerre annyit tesznek a vetőabroszba, hogy a föld végéig és vissza elég legyen. A barázdát úgy választja ki, hogy a bevetendő terület jobb kézre essék. Mikor jobb lábbal lép, kivesz egy marék szemet, azt előredobja, majd a következő lépésnél jobbra teríti. E munkához nagy gyakorlat szükséges, hogy egyenletes legyen a vetés (Imre S. 1941: 17).
A Zempléni-hegység nyugati részén „A vetőember a barázdától egy-másfél méternyire megy, egy kisebb marék szemet vesz a jobb kezébe és azt jobbról balra félkör alakban – kaszáló mozdulatot téve – a mutató és hüvelyk ujja között engedi ki. Jobblábára előre kellett dobni a magot, ballábra pedig keresztbe, csak kicsit félkörívbe. Egy marék magot két-három dobással hint el. Az első előlényben (vetési szélesség) 361a maghordó a vető jobb oldalán megy és ha kiürült a vetőabrosz, újabb magot tölt bele a hátán lévő zsákból. Visszafelé fordulva a vető baloldalán, előre három-öt lépésre haladva jelzi a szórás határát” (Ikvai N. 1967: 91).
Vetni egy lábra vagy mind a kettőre lehetett. Ezt a két formát Pethe már feljegyezte: „A vetésben való lépést és markolást különböző módon ejtik a vetők, egyik mindenkor csak az egyik lábára, mint rend szerént a szántóvetők, az átalljában úgy nevezett paraszt emberek, másik mind a kettőre vét” (Pethe F. 1805: 437). Tehát itt a nagybirtok és a parasztbirtok közötti különbségként választja szét Pethe a két vetési módot, míg Györffy (1941a: 169) szerint az vidékenként változik, ennek eldöntése azonban ma már adatok hiányában alig lehetséges.
A nagyobb birtokon, de a parasztin is akár kölcsönös segítségben többen is vetettek egymás mellett. „Ha egyszerre több férfi vet – írja Györffy – akkor egymás mellett másfél ölnyire állnak fel egyenes sorban. Először mindegyik jobb lábával lép ki egyet, kivesz egy félmarék magot és jól felemelve eldobja, elszórja. Azután a bal lábával lép előre, ismét magot markol s azt a másik irányba fordulva az előbbi módon elhinti. A vetőnek ügyelnie kell, hogy a fél-jobb és fél-bal fordulat között, vagyis az előrehaladás irányában se maradjon vetetlen föld” (1941a: 169). A gabona vetését majdnem kizárólag férfiak végzik, asszonyok csak szorultságból vállalkoznak rá.
A vetőmag mennyisége a föld minőségétől is függ, de a 19. században sokszor feljegyezték, hogy a parasztföldeken a kelleténél több magot szórnak el. Ez a többlet sokszor a szükségesnek felét is eléri. Ez esetben a vetés könnyen megdűl és általában kevesebb termést hoz (Balásházy J. 1838: II. 139; MG 1844: 733). A csávázott vetőmagból általában nagyobbat kell markolni, mert a megduzzadt szemek térfogata megnő. A kölesből mennyiségileg sokkal kevesebb szükséges. Mivel a szemek nagyon kicsik, homokkal keverik, hogy a szél el ne vigye. Ezt nemcsak zsákból, hanem helyenként vödörből, cserépedényből, szakajtókosárból is vetették (Bellon T. 1981: 242).
Régebben az alászántás széles körben elterjedt, vagyis a tarlóra, a felszántatlan vagy éppen felszántott földre szórták el a magot és azt ekével aláforgatták. Ez a faekével volt főleg lehetséges, mert ennek sekély szántása után nem került túlságosan mélyre a vetőmag. Ez a módszer még a háromszori szántás esetében is előfordult, mint azt többek között a múlt század közepén Erdélyben feljegyezték: „A Küküllő és Homoród mellékiek ... őszinek háromszor szántanak, a harmadik szántás vetéskor esvén, mikor a magot alászántják” (MG 1843: 1521). Az alászántás különböző módjait különösen a lazább vagy éppen homokos talajon a magyar nyelvterület legnagyobb részén feljegyezték.
Ezek közül a legáltalánosabb lehetett, amikor a magot a tarlóra, a felszántatlan földre szórták, majd leforgatták. Sok esetben ismerjük azt a módot is, amikor a már korábban felszántott földre szórták el a vetnivalót és azután például őszieknél harmadik szántásként leforgatták. Ennek egyik változata többek között Szolnok megyéből ismeretes, amikor a tarlóra vagy a felszántott földre a magnak nagyobbik részét elvetik, majd a leszántás után a megmaradt részt, ami 5–50% között ingadozik, a felületre szórják. Igaz, így kettős munkát végeztek, de a vetés mindenütt egyenletesen kelt ki (Pócs É. 1974: 38–48; a kézi vetésről részletesebben lásd Balassa I. 1999).
362A vetőgépek híre a 18. század második felében jutott el hazánkba, elsősorban Angliából és Németországból. A nagybirtokokon a 19. század elején találjuk meg nyomát, de a 18–19. század fordulójára vonatkozó megállapításában Pethe (1821: V) még így nyilatkozik: „A’ Vető-gépelyek nem érdemlik, hogy a’ Mívészek fejeket azon törjék. Ezek úgy felelnének meg a’ végnek, ha általok kisebb költséggel, rövidebb idő alatt és kevesebb maggal lehetne egy hóld földet bevetni, mint rendszerént szokás”. Ennek ellenére a keszthelyi Georgikon tangazdaságára is vonatkoztatva, ugyancsak ő állapítja meg: „Az ilyen vetőszerszámok annyira kezdenek szaporodni, hogy egyik a másikat éri” (NG 1814. július 5: 13). A nagy távolságról történő szállítás költsége szélesebb körű elterjedését a jobbágyfelszabadításig és a vasút általánossá válásáig nagymértékben akadályozta.
Az 1850-es években egyre több magyarországi, főleg pesti mezőgazdasági gépgyár kísérletezett, több-kevesebb sikerrel, vetőgépek gyártásával, illetve a nyugati példák lemásolásával. Ezek között találjuk Vidacs István gépgyárát, Röck Istvánt, Gubicz Andrást, Szíj Sámuelt és még néhány gyárnak nevezett műhelyét. Ezenkívül a nagybirtokok kovácsműhelyeiben is kísérleteztek vetőgépek előállításával. A szórva történő vetés egyre inkább kezdett háttérbe szorulni, mert a nagybirtokon hiányzott a megfelelő munkaerő és ahhoz több mag is kellett. 1865-ben a suránypatyi (Vas m.) Károlyi-uradalomban a közel 2500 hold szántón a zab kivételével minden gabonát géppel vetettek, melyek nagy része a gazdaság műhelyeiben készült (GL 1865: 15, 29). 1870-ben egész Magyarországon 6293 vetőgépet írtak össze, s ezek döntő többsége a nagy- és középbirtokon dolgozott. 1895-re ez a szám 44 168-ra emelkedett, ami azt jelentette, hogy a szántóföld több mint felét már géppel vetették, de ebben a paraszti birtok alig tett ki 20%-nál többet. A vetőgép alkalmazása kezdetektől fogva a nyugati részeken erőteljesebb, ezt a különbséget még a 19–20. század fordulóján is jól ki lehetett mutatni. Egy vetőgépre Moson megyében 49, Jász-Nagykun-Szolnok-ban 203, Szatmárban 654, Háromszéken 788 kat. hold jutott, de az utóbbi még így is a legjobb volt a székely megyék között (Barbarits L. 1965: 213–216).
A 19–20. század fordulójától a vetőgép egyre erőteljesebben terjedt a parasztság körében is. A kisbirtokosok többen összeálltak és közösen szereztek be egyet-egyet, és amikor a maguk földjének vetésével végeztek, akkor a vetőgépet kölcsönözték is. Terjedésének elsősorban magas ára és az szabott határt, hogy a kisgazdaságok nem tudták jól kihasználni, sokszor az egész évben történő elhelyezése is gondot okozott. Varga Gyula (1965/1972: 341–342) egy kifejezetten néprajzi szempontra is felhívta a figyelmet: „A vetőgépek elterjedését némileg az is akadályozta, hogy maga a vetés munkája ebben az időben még számtalan babonás vonatkozással kapcsolódott a parasztember szemléletéhez. Az elvetett magból csírázó új életet – amelytől az emberek léte függött – titokzatos félelemmel vigyázta az ember, s mivel annak természettudományos magyarázatát nem ismerte, legtovább ezen a téren őrizte meg a hagyományos kultikus cselekedetek egész sorát. Egy ilyen mélyen gyökerező néphagyomány leküzdése sokkal nehezebb volt, mint azt a racionális gondolkozás ma feltételezné.” Az pedig, hogy ezekből a rítusokból, hagyományokból viszonylag keveset jegyeztek fel, annak tulajdonítható, hogy megfigyelésük csak a 20. században kezdődött el, abban a korszakban, amikor a vetés döntő többségét már géppel végezték.
