Az eke fogatolása
Az eke fogatolása
A 18. század végétől a gazdasági irodalomban sok vita folyt arról, hogy ökörrel vagy lóval gazdaságosabb-e szántani. Egyes területeken, elsősorban a Tiszántúl, inkább a lovak voltak túlsúlyban, mert ezeket gyorsaságuk miatt jól lehetett a közlekedésben is alkalmazni. Így például Debrecenben 1870-ben az igáslovak száma 5073, a jármos ökröké 2480, az arány 1895-ben 6993:3890, 1935-ben 7258:1427. A lovak terjedését nagymértékben elősegítette, hogy a helyi adottságoktól függően 1,5–2-szer többet szántottak meg egy nap alatt, mint az ökrök. Azt is tartották, hogy a ló könnyebben beletanul a munkába, és egyenletesebb szántást végez. Debrecen környékén, Szatmár megyében gyakran négy-öt lóval is szántottak, ez esetben a hajtó a bal oldali hátsó lóról, a nyergesről hajtott, míg a szántónak csak az eke irányításával kellett törődnie. Igaz, Pethe Ferenc a múlt század elején (1805: 308) már rosszallóan írta: „A’ nyereg pedig, és a’ nyeregbe való, egyenesen kőltsig szaporítás a’ szántásban...”, mégis tudunk rá példát a 20. századból és a két világháború közöttről is.
Bár az ökrök száma egyre csökkent – amihez az is hozzájárult, hogy a 18. század végétől a hatóságok a hadviselésben nagy szerepet játszó lovak tenyésztését szorgalmazták –, sokáig megmaradt a tehetős parasztgazdaság jelképének, talán azért, mert 344a nagybirtokon is ezt használták. A négy- és hatökrös gazda az első világháborúig, de sokszor még utána is a magyar falu legtehetősebb rétegét jelentette.
A 19. század közepétől az ökrök és a lovak mellett a kis gazdaságokban a tehenek is egyre nagyobb szerepet játszottak az eke vontatásában. A szegényparasztokat a szükség vitte rá a tehén jármozására, bár tudták, hogy ezzel a tejhozam nagymértékben csökken. A két világháború között a földhözjuttatottak, az 1945. évi földosztás után az újgazdák csaknem kivétel nélkül tehénnel szántottak. A tehenek szántásra való használata nem újítás, hanem gazdasági-társadalmi jelenség; a legszegényebb paraszti rétegek ezen a módon igyekeztek a vonóerővel rendelkezők, a fuvarosok igauzsorája alól megmenekülni.
A bivalynak mint vonójószágnak elsősorban Erdélyben és a Dunántúl déli felének egyes részein volt jelentősebb szerepe. A nagybirtokon is alkalmazták helyenként nagy ereje és igénytelensége miatt, de makacsságát a béresek nem szerették; a mellette végzett munkát megalázónak tartották, ezért előnyei ellenére szélesebb körben nem terjedt el.
