A MAGYAR EKÉK TÖRTÉNETÉNEK NÉHÁNY KÉRDÉSE
A MAGYAR EKÉK TÖRTÉNETÉNEK NÉHÁNY KÉRDÉSE
Egyre több tudomány eredményei szólnak amellett, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték az ekét és az ekés művelést. Ez feltehetően talyigás túróeke lehetett, de a régészeti ásatások eredményei (ekevasak, csoroszlyák) azt sem zárják ki, hogy olyan népekkel találkoztak, illetve éltek együtt, melyek már fordító(ágy)-ekével művelték földjeiket. Így ezt a magyarok is elsajátíthatták, amit esetenként az eke magyar terminológiája is megerősíteni látszik.
A Kárpát-medence feltételezhetően Európában a legrégibb ekeművelési területekhez tartozik, de nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, mint például a 327skandináv államok, ahol i. e. a II. évezredtől a tőzeges talaj a faekék egész sorát szinte teljesen épen megőrizte. Nálunk a kelták i. e. a 3. századtól egyre nagyobb számban fennmaradt hegyes, majd lapos ekevasai tanúsítják az eke fejlődésének egyik fontos állomását.
A római kori Pannoniában az i. e. 1. századtól csoroszlyák és aszimmetrikus ekevasak mellett olyan ekehúzó láncokat tártak fel, melyek az ekét a talyigával kötötték össze. Mivel ezek nemcsak Pannóniában, hanem Közép- és Kelet-Európa más részében (Pó völgye, Franciaország, Illíria, Ukrajna nyugati fele) is előfordulnak, nem kétséges, hogy az ágyeke feltűnésével időszámításunk kezdetétől számolhatunk és ennek egyik központja éppen Pannonia lehetett.
A népvándorlás évszázadai nem nagyon kedveztek a földművelésnek, így az eke fejlődése nemcsak megállt, de vissza is esett. A fordító- vagy ágyeke eltűnt, illetve csak elvétve bukkant fel Európa egy-egy pontján. A Kárpát-medencében néhány aszimmetriára hajló ekevas került elő a 8–9. századból, de ezek bizonytalan leletkörülményei nem nyújtanak elég támpontot ahhoz, hogy az ágyeke használatát feltételezzük. Inkább az állapítható meg, hogy a szimmetrikus ekevassal, szórványosan csoroszlyával is rendelkező eke lehetett az általános, amikor a honfoglaló magyarok a 9. század legvégén e területen megjelentek.
A honfoglalást követő első századból ekevas alkatrész nem került elő és a szántóföldi ekés művelésre csak közvetett adatokkal rendelkezünk. A 11. században már nemcsak számos feljegyzés, de szimmetrikus ekevasleletek is tanúskodnak az eke széles körű használatáról. Ebben a korban a szimmetrikus vasú túróekék lehettek túlsúlyban, melyeket talyigához kapcsoltak, de helyenként kampós, karcoló ekét is használhattak.
A fordítós(ágy)eke a 12. század végén, a 13. század elején tűnik fel újra a Kárpát-medence különböző részein. Az aszimmetrikus ekevasak mellett egyre többször találtak csoroszlyát is. Ennek az ekének talyigája, kettős szarva és jobb oldalra erősített kormánydeszkája lehetett. 6–8–10 ökör húzta és a nagy vonóerő-szükséglet kielégítésére a szarvasmarhák marmagassága e korszakban jelentősen növekedni kezdett. Mivel a vas értéke rendkívül magas, viszonylag kevés ekevas került elő, mert az elkopott vasalkatrészeket más célra is felhasználhatták. A nyomásos gazdálkodás kialakulása is erre a korra esett és ez az ágyeke elterjedését nagymértékben elősegítette, mert ez minden más formánál alkalmasabb volt a föld alapos megművelésére és a termés növelésére.
A 14–15. században az ágyeke egyre szélesebb körben terjedt. A nagy erőt kívánó eke vontatására a jobbágyok ketten-hárman is összefogtak, ekeközösségek jöttek létre, melyeket a 16. század elejétől cimboraságnak neveztek. A túró- vagy ágyekék használatára a vonóerő nagyságából lehet következtetni. A 16–18. században a szimmetrikus ekeábrázolások és ekevasak még nagy számban fordulnak elő, mutatván a túróekék használatának jelentőségét. Ugyanazon a helyen (például Balaton-kenese, Debrecen stb.) a különböző feladatokra a túró- és ágyekét egymás mellett használták, de az előbbi egyre inkább a peremterületekre szorul vissza, és egyes helyeken (Erdély, Felvidék) váltóekével szántottak. Az ágyeke is tovább tökéletesedik. A 16. század végén feltűnik a címervas, mely az ekevas első részét a gerendelyhez erősíti és növeli annak szilárdságát. Ennek következtében az ekevas megrövidül, de 328szélesedik, ami szélesebb barázda fogását teszi lehetővé. A 17–18. században az eketalyigákon megjelenik a barázda szélességét szabályozó cságató, mely az aszimmetrikus eketalyigák elmaradhatatlan részévé vált.
A 17. század közepéig a magyar eke semmiben sem maradt el az európaitól. Ez időtől kezdve azonban Nyugaton már olyan tökéletesítések kezdődtek el, melyek eredményeként a modern, több vasalkatrésszel rendelkező ekék nemcsak létrejöttek, hanem széles körben el is terjedtek. A fejlődésnek ez a szakasza nálunk csak a 19. század első felében és nagyon lassan indult meg.
A 16–18. században a két- és háromnyomásos rendszer egyre nagyobb területet foglalt el, úgyhogy a korszak végére a teljes szántóterület 2/3–3/4-ét tette ki. Az őszi kalászosok alá többen háromszor szántottak, míg a tavasziak alá csak kétszer; a kapások alá csak egyszer forgatták meg a földet. Ebben a korban is az ökör maradt az eke legáltalánosabb vonóereje, a ló csak helyenként, elsősorban az Alföldön vette át a helyét.
Faekék a 18–20. században
A faeke elkészítése
A magyar faekék főbb formái
Az eke kiegészítő részei
A faekék háttérbe szorulása a Kárpát-medencében
Az eke fogatolása
