TÁROLÁSI MÓDOK A SZABADBAN
286TÁROLÁSI MÓDOK A SZABADBAN
Az erdei tisztásokon, havasi vagy ártéri kaszálókon gyűjtött szénát régebben élő fa köré szokták boglyába rakni. A boglyát bekerítették, oldalára farudakat támasztottak, hogy a szarvasok, őzek szájától megvédjék. Székely havasokon, gyimesi reglőkön máig lehet ilyen boglyákat látni.
Előfordult, hogy az alsó néhány sor ág felett „levágták a fa tetejét”, s az ágakra néhány rudat, gallyat fektettek. Erre a padozatra, az élő fára rakták fel a szénaboglyát. Domokos, Lápos-völgyi falu magyarjai (Szolnok-Doboka m.) főként lombtakarmányt tároltak élő fán vagy fatörzs köré rakott boglyákban (Gunda B. 1966a: 344; Paládi-Kovács A. 1979a: 408–410; 1983: 199). A beregi ruszinoktól a Hunyad megyei románokig megtalálható Erdély magas hegyvidékein a fa köré és a fa gallyaira rakott szénaboglya; még több recens adatot ismerünk Bulgáriából és a Balkán-félsziget más tájairól. Kétségkívül archaikus, évezredes múltú tárolási mód ez.
Cölöpállványra, asztaglábra a székelyek kévés gabonát rakodtak még a 20. század elején is. Padozata olyan magasan volt, hogy szarvasmarha, ló el ne érhesse a kalászt. Alatta szekeret, kádat, szerszámokat tároltak. A Duna szigetein, ártéri kaszálóin hasonló állványokra rakodtak, s formáltak kisebb-nagyobb szénaboglyákat (Sziget-köz, tolnai Sárköz, Mohácsi-sziget). A kárpáti ruszinok, a hunyadi, bihari románok szintén tárolták cölöpállványokon a szénát. Boglyaállványokat a házuk közelében és a távoli kaszálókon egyaránt létesítettek (Andrásfalvy B. 1975: 410; Timaffy L. 1972; Paládi-Kovács A. 1979a: 410–413).
A széna téli tárolására szolgáló szabadtéri rakományok régi formája a kerek alaprajzú boglya vagy kalangya. Boglyakarót, azaz körülbelül 6–7 méter magas, sima, hengeres rudat állítottak a földbe, s mint árboc köré rakták a téli boglyát a környező népek is.
Magyarország mai területén csupán a Zempléni-hegységben, a Pilisben és Kőszeg-Hegyalján találjuk meg a boglyarakásnak ezt az archaikus módját. Pilisi és Füzér-vidéki (Abaúj-Torna m.) szlovák parasztok 3–4 szekér szénát szoktak egy-egy kopában, árbocos téli boglyában tárolni (Ikvai N. 1962, 1967; Balassa I. 1964a: 169; Paládi-Kovács A. 1979a: 414–420). „Karóba rakták” a bugját a Székelyföld és Erdély legnagyobb részén. Kalotaszegen (például Magyarvalkón) ösztörü köré rakják a téli szénaboglyát. A tetején kiálló rúdvégre vagy egy lyukas cserépfazekat húznak, vagy egy kalácsnak nevezett fonatot szénából, hogy a beázást megelőzzék (Nagy J. 1940: 488). Csinosnak tartották a karós boglyát, mert a karó mutatta a közepét, s a szél sem vitte el könnyen a tetejét. A szél kártétele ellen védekezésül páros rudakkal, póznákkal nyomtatták le.
Az Alföld, a Kisalföld és a Dunántúl parasztsága nagyobb átmérőjű boglyákat rakott és nem használt hozzájuk karót. Jól megrakott boglyában 100 q széna is elfért. Pethe Ferenc szerint megülepedése után a boglya magassága és derekának átmérője egyaránt 3 öl, annyi „mint egy törvényes kazal”. A boglya dereka 1–2 „talppal” szélesebb az aljánál, hogy a talaj közelében az eső ne árthasson a szénának (Pethe F. 1805: 720; Szabó M. 1957). A Tiszántúlon körteszárú boglyának, Pest megyében gombaszárú boglyának nevezték ezt a formát. Megrakásából virtust csináltak; minél keskenyebbre sikerült az alja, annál nagyobb becsülete volt a boglyarakónak. A Kisalföldön 287hasasnak nevezték ezt a boglyaformát, s szerették, ha „csepegése van” az ilyen rakománynak.
Cukorsüveg alakú boglyákat a nyelvterület peremein használtak, például a hansági, mosoni németek és magyarok, a Pilis és az Északi-középhegység szlovák falvai, de a megmagyarosodott németek, szlovákok másutt is sokfelé. Ez az árbocos boglya alakját őrizte meg, noha nem rakták karó köré. Kevesebb gonddal szokták megrakni a félellipszis alakú boglyát, mindig karó nélkül és közeli felhasználásra szánva (Paládi-Kovács A. 1979a: 421–422).
A kerek alaprajzú téli szénarakomány neve boglya, amit jelzővel egészítenek ki: téli boglya, nagy boglya, hogy megkülönböztessék a kisebb, ideiglenesebb egységektől (például szekeres boglya). A moldvai magyarok asztagnak nevezik a szénáskertben elhelyezett, karó köré rakott, nagyméretű téli boglyát. Erdélyben, s a 17–18. században még az Alföldön is használatos volt a kalangya szó szénarakomány megnevezésére. Rendszerint 5–10 szekér szénát raktak egy-egy kalangyába. A 20. század elején a Kiskunságban a „kalangya olyan mint a kazal, de két vége boglyaszerűen gömbölyű, nincs szarvalva, ezért rakása is könnyebb” (Tálasi I. 1936b: 176). Székelyföldi és dél-erdélyi tájszó a kaszaj. Általában kör alaprajzú szénarakást jelöl.
Kazalnak a nyelvterület nagyobb részén a téglalap alaprajzú széna- és szalmarakományt nevezik. Több formája van. Az Alföldön vagy szögletesre, szarvasra, vagy pedig homlokosra formálják. Utóbbit a Kiskunságban bikahomlokosnak, Szatmárban pedig bivalyorrú kazalnak nevezik, mert két rövid végén kerekded a formája. A jó kazal oldala pandalos, s a róla lecsöpögő víz nem folyik alája. A szarvas kazlat úgy kell rakni, ahogy a szekérre szoktak rakodni, azaz szénából „szarvat hajtanak” s tesznek a rakomány sarkaira.
A nyelvterület északi, nyugati peremein és északon a parasztság nem ismeri, nem használja a kazal egyik formáját sem. Erdély középső részein szakasznak nevezik a hosszú szénarakományt. Néhol román szóval (zsiráda) is jelölik ezt az újabban megismert formát (például Kérő, Gyimes).
