A TÁROLÁS HELYEI
285A TÁROLÁS HELYEI
Helyrajzi, topográfiai szempontból három megoldás különíthető el:
a) szénarakodók a mezőn,
b) szénáskertek a település szélén,
c) szénatárolás a lakótelken, a településen belül.
A mezei szénatárolás általános gyakorlat volt a középkor óta, s túlsúlyban lehetett még a 18–19. században is. Nehezen megközelíthető erdei tisztásokról (láz, szécs), havasi kaszálókról télen, szánúton sem szállították haza a takarmányt, hanem az állatokat hajtották a távoli boglyákhoz, s a szénát ott helyben etették fel. A mezei, erdei, havasi telelőkön, szállásokon kertelést végeztek, kunyhót, aklot építettek; másutt a boglyákat nemcsak árkolással, kerteléssel védték, hanem mezei csűrökbe, pajtákba mentették. Réteken épült rakodókban, présházak padlásain, mezei pajtákban sok szénát tároltak a dunántúli és a felföldi parasztok is (Hofer T. 1955; András-falvy B. 1965, 1970d, 1975). Erdélyben pedig Máramarostól Hunyadig megtalálható az időszakosan használatos szállások, kaszojok, eszténák rendszere. Hasonló szénatároló építmények, állatteleltető szállások ismeretesek a Kárpátok szlovák, lengyel, ruszin, román lakosságú tájain; de nyomon követhető az alpesi és a tágabb kelet-európai térségben is (Paládi-Kovács A. 1979a: 400–403; 1981d: 209–220). A havasok alján épült szórványtelepülések eleinte szintén jószágteleltető szállások voltak.
Az alföldi mezővárosokat, kertes településeket övező ólaskertek, szálláskertek a lakónegyedtől azzal határos övezet, tömb, csoport vagy sor formájában különültek el. Ottani beltelkén minden gazdának teljes gazdasági udvara volt, ahol a jószágait teleltette. Ezek a lakótelektől távoli beltelkek régtől fogva magántulajdonban álltak. Az Alföld sok részén közrakodók is léteztek azok számára, akiknek rakodókertjük, gazdasági hasznosítású beltelkük nem volt. Lógerek a Bach-korszakban tűzrendészeti indokkal is létesültek. Faluszéli, de a faluhoz közel fekvő csoportos rakodók a Vág mentén és a Felföld egyes tájain is léteztek (például Negyed, Őrhalom, Szarvaskő, továbbá Nógrád, Heves, Gömör néhány helysége). A rakodón elhelyezett boglyák, kazlak mellé helyenként marhaólak, istállók is épültek (bővebben lásd az MN IV. Életmód kötetben, 12–28).
Századok óta túlnyomórészt a településen belül, a lakótelken tárolták a szénát Észak-Dunántúlon, a Kisalföld és az Északi-Középhegység térségében élő parasztok. Részint a telken épült csűrben s az ólpadláson, részint a lakótelekhez tartozó szérűskertben, szénáskertben helyezték el az összes takarmányukat (Balasssa I. 1964a; Ikvai N. 1967; Paládi-Kovács A. 1979a: 407). Kalotaszegen és Erdély régi településein is a telekre keresztbe állított csűr mögött szokott állni az ösztörübe vagy kalangyába, esetleg szakaszba rakott széna. Ott a rakodóhelyek neve főként csűröskert vagy szénáskert. Baromudvaros telekelrendezés, azaz „kettős udvar” esetén az utcától távolabb eső belső udvaron álltak a széna- és szalmaboglyák. Csűröskertekben tárolták a széna zömét a 16–17. század óta az uradalmi majorságok is (Makkai L. 1954).
