ÉLET A SZÉNAMUNKÁN
ÉLET A SZÉNAMUNKÁN
Távoli réteken, havasokon a szénamunkások ideiglenes szállásokon éltek, s csak a hét végén vagy a munka befejeztével tértek haza. Az Alföldön rendszerint ideiglenes gunyhókban; kasos, ekhós szekereken aludtak. Rudasfából, fűből, szénából építettek alkalmi kunyhókat. Esténként tanyatüzet raktak, s köré gyűltek össze melegedni és beszélgetni. Hegyi, havasi kaszálókon léteztek gerendából épült kis házak, kalibák, sőt szállásnak nevezett tartozéktelepek is házzal, csűrrel és pajtával (például Zetelaka, 284Székelyvarság, Korond, Homoródalmás). Gyergyóban, Gyimesben s másutt is voltak ideiglenes szénakunyhók, többnyire félereszes formájúak, s készültek kerek alaprajzú szullák, kúp alakú kunyhók dorongból, fakéregből.
Szénamunka idején a nők csak azokon a tájakon maradtak éjszakára is a kaszálón, ahol ideiglenes vagy állandó épületek voltak; azaz főként az erdélyi havasokon. A szénaforgatás, -gyűjtés (takarás) kedves munka volt, amiben még a szoptatós menyecskék is szívesen vettek részt.
Szűk határú falvak lakói rendszeresen hazajártak aludni, s olykor ebédelni is. Távolabbi kaszálókra az asszonyok naponta, kétnaponta hordtak ki főtt ételt a munkásoknak. Egészen távoli pusztákon, havasokon a kaszás férfiak maguknak szoktak főzni. A Körös–Berettyó vidékén vitték magukkal a bográcsot, szolgafát, a fa- és vaskanalat, sőt még a tüzelőt is. Egy-egy szénamunkás heti élelemadagja 5 kg kenyér, 1 kg szalonna, 3 levél száraz tészta, 2 liter kása volt, amihez még burgonya, hagyma, cukor, ecet és paprika járult (Szabó M. 1957: 54). A bográcsban főtt öhön, slambuc, tippan, lacsuha stb. néven ismert száraztésztás, kásás ételek kiválóan megfeleltek a kaszások igényeinek. A mátyusföldi, csallóközi asszonyok kaszáláskor is megtartották a heti étrendet. Kedden, csütörtökön húslevest, húst és főzeléket, hétfőn, szerdán, pénteken pedig főtt és sült tésztákat és savanyú leveseket (például savanyú bablevest) vittek a mezőn dolgozó szénamunkásoknak. A nyelvterület jelentős részén, főként keleten ismeretes a kaszásleves. Füstölt sonkát főznek benne, tejfellel, tejjel bő habarást öntenek hozzá, ecettel ízesítik (Szatmár és Bihar m.).
A kaszások hajnalban, 3–4 óra tájban láttak munkához – országszerte fél deci pálinkával –, de früstökölni csak fél nyolc körül szoktak. 19. századi leírásokból, vasárnapi kalákát megörökítő felvételekből úgy tűnik, mintha a szénamunka ünnepi felvonulás lett volna a parasztság életében. A kaszás bandák, a vándormunkások munkatempóját, hosszú kaszapengéjét, életkörülményeit vizsgálva pedig az embertelen hajsza, a megerőltető szakmánymunka adalékait találjuk.
Észre kell vennünk, hogy a kalákában végzett kényelmes munka, illetve a saját birtokon végzett szénacsinálás ünnepi hangulatát, a társas munka örömét a 19. század második felében mind több helyen felváltotta a bérmunka, a teljesítménybérezés, a szakmánymunka rideg hajszája. A kaszások munkateljesítménye főként az alföldi és kelet-dunántúli uradalmakban nőtt meg a kapitalizmus korában (Paládi-Kovács A. 1977a: 131; 1979a: 389–390).
