GEREBLYEFORMÁK
GEREBLYEFORMÁK
A magyar nyelvterületen legalább 6–7 gereblyetípust lehet megkülönböztetni:
a) kisméretű mezei szénagereblye (rendforgatás, -gyűjtés);
b) mezei tarlógereblye (gabona- és szénatarló hulladékához);
269c) hosszú nyelű kazalozó, boglyatetejező gereblye;
d) szérűgereblye (vágógereblye, rugdalógereblye);
e) aratáskor a kaszára szerelt kisgereblye, takaró;
f) a rendre vágott gabonát, takarmányt marokba gyűjtő (veretelő) kisgereblye;
g) egyéb célokat szolgáló kisgereblye (csaritgereblye, rétegyengetés, kerti munkák stb).
61. ábra. A szénagyűjtés módja: a) keskeny parcellán; b) széles táblán, Szurdokpüspöki (Heves vm.)
A kisméretű mezei szénagereblye könnyű, hosszú nyelű szerszám. Nógrád megyében szinte szabály, hogy a szénagereblyének 14 foga van. A gereblyefő hossza 64–68 cm, a fogak hossza 10 cm, a nyél hossza 220–230 cm. Sűrű fogazatú (20–22 fogú) szénagereblyék főként Nyugat-Dunántúlon és a Mecsekben, s az északi népterület nyelvhatár menti sávjában, illetve Székelyföldön használatosak; ugyanis a hegyi kaszálók rövid és vékony szálú füvéhez, de a sarjúhoz is sűrűbb, rövidebb fogazatú gereblye szükséges, mint a vizenyős réteken termő vastag és hosszú szálú szénához.
Több módozata van a gereblyefő és a nyél összeillesztésének. Legelterjedtebb: a) villásan elágazó nyél, b) hasított nyél, c) kávás erősítésű nyél. Utóbbi a nyelvterület északi peremén és Erdély fafaragó vidékein használatos, újabban is terjedő forma (MNA 109. térkép).
A kisméretű szénagereblye jellegzetesen női munkaeszköz. Sok vidéken szokásban volt a gereblyefő díszes faragása, cifrázása és a gereblye ajándékozása. Csörgős gereblyét, zörgős gereblyét főként lányoknak készítettek vagy rendeltek a legények. 270Nyugat-Dunántúlon és Erdélyben (például a Kalotaszegen) az ajándékba szánt gereblyéket festéssel is díszítették (Paládi-Kovács A. 1979a: 255–260).
Szénagereblyét, takarógereblyét sok vidéken készítettek eladásra a fúró, faragó paraszti specialisták. Egyes faragó központoknak kiterjedt piackörzetük volt. Erdélyben jeles gereblyefaragók éltek Telekfalván, Zetelakán, Oroszhegyen (Udvarhely m). A székely faragók a Mezőségre és a szász vidékre is szekérszámra hordták a különböző faeszközöket, köztük a gereblyéket. Maros-Torda megyében különösen Idecspatak faragói dolgoztak piacra, hordtak sok villát, gereblyét a vásárokra. A Mátrában Szuhahuta (ma Mátraalmás), Gyöngyössolymos, a Bükkben Kisgyőr és Cserépfalu, a Gömör-tornai karsztvidéken Szilice és Áj volt nevezetes favilla- és gereblyefaragó központ.
62. ábra. Gereblyeformák: a) kisgereblye ékelt nyéllel, Baskó (Abaúj-Torna vm.); b) kisgereblye természetes ágú nyéllel, Arka (Abaúj-Torna vm.); c) nagygereblye (brúgó), Hejce (Abaúj-Torna vm.); d) nagygereblye (brúgó), Arka (Abaúj-Torna vm.)
271A gereblye szó szláv eredetű, s az egész nyelvterületen ismeretes. A Dunántúl nyugati felében a tájnyelvi grábla, gráblo változatok használatosak. Vannak az eszköznek tréfás elnevezései is (fejes őkigyelme, felémrángató), melyeket úgy említenek, hogy más vidéken hallották.
A nagygereblye mintegy 200 cm hosszú fejjel és arasznyi hosszú fogakkal készült szerszám. Az Alföldön és a Kisalföldön közel 200 éve ismeretes, s ott a gabona- és a szénatarlón egyaránt használják. Kelet-Dunántúl és a két Alföld peremein csupán a 20. század első felében jelent meg. Gyakori neve az Alföldön bőgő, nagybőgő, hegedű, a Kisalföldön hárító, hárítógereblye; a Dunántúl egyes részein tarlógrábla. A Tiszántúlon a gereblyéző ember a bőgőt vállon átvetett istráng, nyakló – mintegy hám – segítségével vonta, húzta maga után. Ez a nehéz eszköz más munkamódot kíván, mint a könnyű kis szénagereblye, mert nem lehet emelgetni. Ennek következtében a nyele is rövidebb, nehezebb, mint amazé. Rendszerint természetes kétágú nyele van, s gyakori a félkör alakban meghajlított, egyetlen kávából álló nyél is.
Az 1830-as években jelent meg Magyarországon először a lovas gereblye, azonban a mezőgazdasági gépgyárak által is reklámozott lógereblye, a fogatolt gyűjtőgép a 19. század végéig megmaradt az uradalmak, a nagybérlők és az úri birtokosok eszközének. Újításra fogékonyabb parasztbirtokon a 20. század elején említik először. Barcasági szász gazdák 1910-ben már többnyire rendelkeztek lógereblyével (Dorner B. 1910: 246). A magyar nyelvterületen azonban a tehetősebb parasztgazdaságokban is csak 1920 után terjedt el a lovas gereblye, a fogatolt szénagyűjtő gépezet. Helyi újítás lehetett a fogatolt tarlófa. Ezt az eszközt a 19. század derekán említik a székelyeknél. Voltaképpen egy vastag, henger alakú rúdból állt, mely „marhavontatással csúsztatva tolja maga előtt a szénát rakásra...” (Györffy I. é. n. /1941/a 123). Használat közben két végére állt egy-egy atyafi nehezéknek. Ilyenformán egy füst alatt a rétsimítás műveletét is elvégezték, mert elegyengették a pocoktúrásokat.
