A SZÉNA A FÖLDÖN SZÁRAD
264A SZÉNA A FÖLDÖN SZÁRAD
A magyar nyelvterület nagyobb felén ez a széna szárításának egyedüli módja. Ott is megszokott, ahol a szénának szánt füvet, vetett takarmányt ágaskarókon vagy állványokon szárítják. Kaszálás után a következő eljárások lehetségesek:
a) a fű renden marad, nem forgatják,
b) a fű renden marad, forgatják,
c) kaszálás után a rendet szétverik, a füvet széthintik, egyenletesen elterítik,
d) a füvet kör vagy hasonló alakzatokba gyűjtik, éjszakára kupacba rakják, másnap ismét szétterítik.
Forgatás nélküli rendekben száradt a széna az Alföld, a Kisalföld és a Mezőföld (Fejér m.) szárazabb vidékein. Különösen a falutól távoli, illetve az idegen határban bérelt, lábon vett szénafüvek forgatásától tekintettek el szívesen. A 18–19. században a „munka- és költségkímélés” az alföldi magyar gazdák szemléletét még sokkal inkább meghatározta. Gazdasági íróink rendre kárhoztatták ezt a szemléletet: „...azt hiszik hogy ha a lekaszált füvet, míg tökéletesen megszárad, bántatlanul a renden hagyják, sok munkát és költséget megkímélnek, sőt sokan azzal biztatják magukat, hogy ha az eső a rendeket legalább egyszer jól megáztatja, jobb szénát kapnak” (Korizmics L.–Benkő L.–Morócz I. 1856: IV. 170).
A 20. század derekán országosan elterjedt munkamód volt a renden száradó széna legalább egyszeri forgatása. A forgatással siettették a rendek száradását és a széna takarását, azaz felgyűjtését és behordását. Meleg napokon mire a forgatással végeztek, már kezdhették is a gyűjtést. Favillával, vasvillával egyaránt fordíthatták a rendet. A munkát mindig a rendnek, a kaszálónak azon a végén szokták kezdeni, amelyiken a kaszálást bevégezték. Óvatosan nyúltak a szénarendhez, hogy „a fű a tövén forduljon, ne kuszálódjon”. A Dunántúlon, a Felföldön, az Alföld északi és keleti részein ez volt az elfogadott módszer. Az Erdélyi-medence középső, szárazabb részein a szénát renden szárítják ma is, s egyszer forgatják. A sarjút viszont elhintik, hogy hamarabb száradjon.
A rend „szétverése”, a fű elhintése lerövidíti a száradás idejét, s főként a csapadékos, hűvös éghajlatú tájakon szokásos. Ismeretes Délnyugat-Dunántúlon (Őrség, Göcsej, Hetés), a magyar nyelvterület északi, északkeleti peremén, továbbá a Székelyföldön, Erdély havasalji tájain. Általában a kaszások után haladó nő vagy serdülő gyermek szokta szétverni a rendeket, szénagereblyével elhinteni, villával elteregetni a füvet. Előfordult, hogy „visszaútjában” a kaszás maga börzögette a rendet kaszája nyelével. A munkaművelet neve a Dunántúl nyugati és déli peremein börzöl-ni, börzöngetni, a Palócföldön bolygatni, Zoboralján hirgáznyi, Székelyföldön berzeget-ni, rendet rázni, Csíkban, Gyimesben elpallni. Atyhán (Udvarhely m.) úgy számoltak, hogy három kaszás után szükséges egy rendrázó munkás, lehetőleg férfi. Pethe Ferenc 1805-ben szintén 3–4 kaszás után ajánlott egy villás embert, hogy az a rendeket „nyomban teregesse el egyformán” (Pethe F. 1805: 711, Paládi-Kovács A. 1979a: 225–226).
Csapadékos tájakon szokás a füvet kör vagy négyszög alakzatokba gyűjteni és éjszakára kupacokba rakni, majd másnap ismét elteríteni. Göcsejben ágy, ágyás, ágyad, karika, Felsőőrön stráff a száradó széna alakzatainak neve. Kalotaszeg falvaiban 265karikó, Székelyföldön boglyahely, boglyarend, boglyafenék a naponta széthintett és összehúzott szénarakások neve. Ezek mindig napos helyen vannak. Fák alól, lejtős helyekről is oda hordják a szárítandó füvet. A szénarendek elhintése, naponkénti kupacokba gyűjtése a Székelyföldön már az 1840-es években is régi szokás volt. Havasi román, ukrán, szlovák, lengyel kaszálókon is megtalálható, s minden európai tájon – különösen északon és a magas hegységekben –, ahol az esős, hűvös éghajlat miatt más módon nem készíthető széna (Paládi-Kovács A. 1979a: 228–229.)
