KASZÁLÓBÉRLETEK
KASZÁLÓBÉRLETEK
A paraszti rétbérlet első nyomai a 14–15. században valószínűsíthetők, s a 16–17. századból vannak rá teljesen egyértelmű bizonyítékok. Mucsonyban (Borsod m.) 1641-ben „a réteket, ha nem kaszálják a fejedelemnek (I. Rákóczi György), pénzért adják ki” (Makkai L. 1954: 81). Nagykőrös városa bérletként szerzet Tisza menti kaszáló réteket, amelyeket háborítatlanul bérelt egészen a török uralom végéig (Majlát J. 1943: 50). A Sárközben (Tolna m.) a „füvöntön” való szénaeladás a 18. században igen fontos bevételt jelentett az uradalomnak és a jobbágyoknak egyaránt. A Hanság körüli falvak jobbágyai a kapuvári uradalom pénztárába évente 7000 forintot fizettek be „szénázásért” a 19. század elején. A bérleti szerződések 3–6 évre szóltak, s az árendát a réten termett boglyák száma és a széna minősége szerint állapították meg (Kövér F. 1930: 92–93). A kaszálóbérleti rendszer a Tisza mentén is biztosan visszavezethető legalább a 18. századig. Miskolci mészárosok, „nagyvágók” bérletei mellett a parasztbérlet is korán jelentkezett. Bőcs, Arnót kupeckedő parasztjai a 19. században szintén zömmel bérelt kaszálókról szerezték be a téli takarmányt. Legtöbb magyar vidéken az 1950-es évekig fennmaradt a bérleti rendszer, a kaszálók évenkénti licitálása, árverés útján történő értékesítése.
A bérleti díj neve a régiségben rétpénz, fűpénz, kaszapénz, amit a réthasználatért fizettek a birtokosnak. A 18–19. századi Dunántúlon a boglyapénz használatos a rétbérlet, árenda neveként. Országszerte árenda járt az elhagyott telkek, a puszta rétek használatáért. Előfordult, hogy az uraság jobbágyai díjmentesen használhatták az úr puszta kaszálóját, de az idegenek csak parragpénz, boglyapénz ellenében bérelhettek belőle.
A kaszálóbérleti rendszer a 19–20. században kevés változást mutat. Az 1880-as évektől ismét növekedett a nagybérlők tevékenysége, s mivel a folyószabályozások, rétfeltörések miatt a bérleti lehetőségek a korábbinál is inkább fogyatkoztak, a parasztbérlők sok vidéken kiszorultak (Paládi-Kovács A. 1979a: 105). Kisgazdák versenyeztek az árokpartok, vasúti és árvízi töltések kaszálási jogáért. Az 1950-es évek elejéig árveréssel, licitálással döntötték el, ki kapja meg a bérleti lehetőséget.
Mértékegységek. A kaszáló nagyságát hajdan a falcastrum, falcatura, magyarul kaszás, kaszaalja, embervágó néven ismert területmértékkel határozták meg. Azt a területet értették rajta, amelyet egy ember egy nap alatt kaszált le. (Munkaegység eredetű mérték volt, akárcsak a szántásban az eke, ekealja, a szőlőművelésben a kapás, kapaalja vagy erdőmunkán a bárd, bárdalja.) Mivel a korábbi urbáriumok a rétek 247nagyságát kaszásban adták meg, Mária Terézia úrbéri rendelete 1767-ben kimondta, hogy egy kaszás rét egy holdnak felel meg. Egyébként az embervágó vagy kaszás rét területegysége tájanként 800–1000–1200 négyszögöl között váltakozott.
A másik jellegzetes területmérték a termés mennyiségét vette alapul: currus foeni, azaz szekeres rét, boglyás rét. A boglya szó különböző nagyságú szénarakásokat jelölhet, de ebben az esetben szekeres boglya értelemben használatos, azaz egy szekérrakomány nagyságú. Az urbáriumok és a régi gazdálkodók akkora kaszálót jelöltek ezzel a mértékkel, amelyen közepes esztendőben 1 boglyányi, azaz egy szekérrakomány széna szokott megteremni. A 18. században sok helyen az 1 kaszás réttel vették nagyjából azonosnak. Zalában a 19. század derekán a szekér szénát általában 10 bécsi mázsának vették, ami kb. 540 kg súlyú lehetett. Az említett mértékegységek csak hozzávetőlegesen adták meg a rét nagyságát, ráadásul rétosztályok szerint váltakozó területeket jelöltek. Például Háshágyon (Zala m.) a 19. század derekán a réthold vagy embervágó az első osztályban 1200, a másodikban 1800, a harmadikban 2000 négyszögöles volt (Simonffy E. 1960: 351–352).
A kaszálók felméréséhez használt eszközök egyik csoportjába tartoztak a merev mérőrudak. Ezek hossza többnyire 2,5–3 öl volt. Régi elnevezései közül említhető a jugerum, a pálca, a vessző, a jegyesfa és a rúd. Utóbbit Kalotaszeg falvaiban még az 1940-es években is használták. Teljes hossza 3,42 m volt, kisebb egysége, a deci 42,7 cm. A földmérő rudat az egyik gazda őrizte a házánál, aki ezért évente egy nyilat, kb. 1/2 holdnyi kaszálót kapott a közös kaszálóból (Sándor G. 1944: 11). A Kisalföldön a rétek jellegzetes mérőeszköze volt a kaszanyél.
A mérőeszközök másik csoportjába a kötél és a lánc sorolható. Előbbi funiculus és fűkötél néven korán, már a 13. században feltűnik, s Csíkban, meg a Duna–Tisza közti tájakon a 18. században még köznapi eszköz. A Jászságban kisebb egysége a figur (1 kötél = 4 figur). Országosan elterjedt mérőeszköz a lánc. Ennek hosszát hitelesítették – általában 10 öles láncokat használtak –, s a községházán őrizték. Régebben rudaslánc, botoslánc nevű változatait is említették. A lánc, láncalja sok vidéken területmérték; 1000–1200 négyszögöles rétet, szántót jelent.
Rétosztások jellegzetes eszköze volt a kerék. Alföldi pusztákat még a 19. század végén is a kocsikerék fordulásait számolva mértek fel. Két ember ült a kocsiderékban, s egyik a csás, másik a hajszás kerék fordulásait számolta. A kiskun városok hitelesített kocsikat tartottak erre a célra. A rétosztás egysége a kerék, kerékforduló, területmértéke a kerékalja volt. (Összefoglalóan: Dankó I. 1973: 333–334; Paládi-Kovács A. 1979a: 106–110).
Határ, határjelek. A rétbirtok határát mindig is számon tartották és valamiképpen megjelölték. Mesgye, megye a réthatár neve országszerte. Az „élő mesgyét” bokrok, fűzfák tartósan jelezték. A határfát becsben tartották. Levágásáért mindig büntetés járt (Takács L. 1987: 71). Vízjárta lapályokon árkolás, „rétsánc”, száraz kaszálókon pedig határkő vagy karó, cövek a jel. Rétek szétöröklése alkalmával a parcellák elválasztását először a „rét felsáncolásával”, vagyis alkalmi jelekkel, kis földkupacokkal végezték el.
Tartós határjelet készíthettek hantokból, zsombékból is. Azonban a földből készült határhányásokat tavaszonként mindig meg kellett újítani. Az Alföldön főként kapával emelt kis földkupacokkal jelezték a „tilalmas”-ba vett kaszálót. Kikompolták, 248kihancsikolták a legelőből kiszakított kaszálót a 20–30 lépésenként rakott földkupacokkal.
Az évenkénti rétosztás alkalmával csóvázták vagy karózták a nyilasokat. Ezek a jelek rövid időre, a kaszálás és a takarás idejére szolgáltak. Csóvának a botra, póznára erősített széna- vagy szalmaköteget, fűcsomót nevezték. A Tiszántúlon a legelőhatárokat is csóva jelezte, s mindenki tudta: „Ahol a csóva, ott a tilalmas.” A Dunától nyugatra többnyire leveles faágat szúrtak le kaszálás előtt a „megyecövek” mellé, amit eltakart a magas fű. Ezt a jelet cégérnek, a jelzésmódot kicégérezésnek nevezték. Az Alföld déli részében és Tolnában, Baranyában a réthatár alkalmi jele a cuca, azaz egy hosszú bot, nyárs, amit kaszálás előtt a megyét jelző földsáncba szúrnak (Paládi-Kovács A. 1979a: 110–115).
A kaszáló őrzése. A mezei szénalopás, a tilalmassá tett szénafű lelegeltetése, a mezei telelőkön felhalmozott széna elhordása országszerte gyakori cselekmény volt a századok folyamán. A rét, a szénafű védelmére ezért állított őröket, csőszöket a legtöbb helység. Ezek a szénaőrök, kerülők a kommunitás megbízott tisztségviselőinek (parasztkapitányok, réti hadnagyok) felügyelete, ellenőrzése alatt álltak, és látták el feladatukat. A széna- és kaszálóhelyek felügyelője a középkorban a custos foeni, azaz a szénabíró vagy fűbíró volt a városok és mezővárosok igazgatásában. Brassó városa már a 16. században szénaőröket tartott, akik nyáron a füvet védték a nyájak és az áthaladó szekerek kártételeitől. Szénacsinálás és takarás idején a város lovas őröket állított a széna őrzésére (Dorner B. 1910: 127). A 16–17. század folyamán a hadak gyakori vonulása miatt az ország nagyobb részén lehetetlennek bizonyult a rétek és szénafüvek védelme.
Javult a helyzet a 18–19. században, amikor a tulajdonviszonyok ismét rendeződtek, s a közbiztonság erősödött. A bakonybéli apátság a 19. század első felében lovas hajdúkkal meg gyalogos kerülőkkel őriztette kaszálóját és a feltakart szénát. A Körös–Berettyó vidékén a réti csőszre, a rétpásztorra (Baranya, Balaton-mellék) annyi terület jutott, amennyit naponta könnyen bejárhatott (Szabó M. 1957: 6; Andrásfalvy B. 1970d: 180). A rétek őrzőinek azonban továbbra sem volt könnyű dolguk, hogy megvédjék a füvet s a szénát a legeltető pásztorokkal, az áthaladó fuvarosokkal, hajcsárokkal szemben. Behordásig gondot okozott a távoli határban kaszált és gyűjtött széna megőrzése is, ezért igyekeztek minél előbb a saját falusi rakodójukra elszállítani. Még nehezebb lehetett a mezei, erdei rakodókon télen át kint hagyott szénát megőrizni. Olykor egész települések, népes lokális közösségek kerültek szembe egymással szénalopások miatt. Nevezetes eset történt 1583-ban, amikor a ceglédiek elhordták a nyársapátiak szénáját.
Rétkerítés, tanorok. Kerítés vagy „élő” gyepű főként az egyéni tulajdonban levő réteket védte. Az irtás útján keletkezett lázak a 14–15. században rendre személynévvel jelölt „kaszálókert”-ként tűnnek fel a Felföldön és Erdélyben. Sok vidéken a későbbi századokban is megmaradtak kaszálónak, amire olykor rakodó és jószágteleltető épület is került. A kerítés a rét szerves tartozéka volt a 18–19. századi Dél-Dunántúlon is. Rendszerint tölgyfakarókból készült palánk vette körül a 4–5 holdas kaszálót, ahol a család istállós pajtája is állt. Eleven gyepűvel védett kaszálókertek a 20. század közepéig léteztek Zalában, Somogyban és a Bakonyban is (Vajkai A. 1959a: 75; Hofer T. 1955: 131–132, 153).
249Zemplénben, Beregben és Erdély sok vidékén szintén az 1940–1950-es évekig fennmaradt a kerített rétek és erdei kaszálók emléke. A rétkerítések gyakori javítása, megújítása az erdők folytonos pusztításával járt együtt. Ezért 1802-ben Három-székben kihirdették: „A kaszálóknak minden esztendőben való kertben vétele mián nem csak a vessző, hanem a karófák is pusztíttatván ... szoríttatnának az erdőpásztorság által arra, hogy sáncokkal és élőfákkal kerítsék be ... ahol lehetséges, vagy pedig esztendőkre tartó jó kertet tegyenek” (Tagányi K. 1896–1908: II. 798). A székely közbirtokosságok azonban az 1840-es években is „évenként több ezer ölekre terjedő sövénykerítéseket” tettek, hogy ősszel szétbontsák, télen eltüzeljék, s tavasszal ismét az erdőt tarolják (MG 1846: 610). Székelyföld és Erdély sok részén tanor, tanorok a bekerített füves neve, s tanorok szénának nevezik a legjobb takarmányt. Általában a község, a közbirtokosság és az egyházközség rétjeit védték tanorok kerteléssel. Észak-Dunántúlon a rétet, szőlőhegyet övező gyepűt, árkot, az Alföldön pedig a tövisből rakott kerítést, jószágkarámot nevezik így. Ez utóbbi áll legközelebb a szó eredeti jelentéséhez. Erdélyben a compor-kert, zavara kert kifejezés is bekerített kaszálót jelentett; az elnevezés pedig a kertelés módjára utalt (hosszú rudakból állt a kerítés). Az Alföldön a „kaszálókert” fogalma nem ismeretlen ugyan, de a kertelés korántsem volt olyan gyakori, mint a többi nagytájon.
