SAJÁT TULAJDONÚ ÉS HASZNÁLATÚ ERDŐK
222SAJÁT TULAJDONÚ ÉS HASZNÁLATÚ ERDŐK
A nagy kiterjedésű uradalmak erdői mellett a paraszti szinten élő kisnemesek és a módosabb gazdák több községben saját tulajdonú és használatú erdővel is rendelkeztek. Az egykori nemesi közbirtokossági erdők felparcellázása a 19. század végére sokfelé megtörtént, majd ezeket a tulajdonosok öröklés és vásárlás révén tovább gyarapították, így egy-egy birtokosnak a falu határában vagy más községben több helyen lehetett erdeje. Különösen gyakori volt a saját tulajdonú erdő a keleti palóc vidéken, Vas és Zala megyében. Szentgál, a bakonyi kisnemesi falu gazdái 1945-ig rendelkeztek saját erdővel (Petercsák T. 1992: 75; Vajkai A. 1959a: 22).
A Heves megyei Egerbocson és Tarnaleleszen a nemesi közbirtokosságok erdőinek a felparcellázása után azokat hadak, illetve nagycsaládok szerint mérték ki, s azon belül a nagycsaládok szétválása után apróbb parcellákra, nyilasokra osztották. Mátraszőlősön a Balázs család erdejét kuriális erdőnek nevezték, de az egytagos röviduraknak is volt kimért erdeje, amit egytagos erdőnek hívtak.
Vásárlás révén a módosabb paraszti rétegek, számadó juhászok is erdőhöz juthattak. Előfordult, hogy az Amerikába kivándorolt hozzátartozó által küldött pénzből vettek erdőt. A gyöngyösoroszi és gyöngyöstarjáni gazdák a 19–20. század fordulóján falvanként csoportosan vásároltak egy-egy nagyobb erdőt a község határában, majd egymástól elkülönítve használták. A gyöngyösorosziak a mintegy 150 kat. h. erdőt 14 parcellára osztották. Általában 5–7 hold erdőt vettek családonként. A különválasztott erdőrészeket az új tulajdonosokról nevezték el (például Bede erdő, Berzsenyi erdő). A gyöngyöstarjáni gazdák a 20. század elején egyenként 16–20 kat. h. erdőt vásároltak. A módosabb felső gazdák erdeje jobb minőségű, szálas tölgyes volt kevés legelővel és réttel, a szegényebbek, az alsó gazdák erdeje 1–6 holdas parcellákból állt, s inkább cserjés legelő volt.
A Zempléni-hegyvidéken és Bakonycsernyén olyan paraszti erdők is voltak, amelyeket a gazdák a rosszabb minőségű vagy mezőgazdasági termelésre alkalmatlan területeken ültettek.
A magánerdőket tulajdonosok szerint határjelekkel választották el egymástól. Egerbocson karó közti erdőnek is nevezték. A birtokosok erdőtulajdonukat határfákkal, fajegyekkel jelölték; például 1842-ben Sajóvelezden a fa mindkét oldalát kereszttel. A 18. században a Mátrában is alkalmazták a határfák és határkövek kereszttel való megjelölését. Az ilyen határfák a szomszédok közös tulajdonát képezték, és ha egyikük önkényesen kivágta, abból pereskedés származott. Más esetben a fának csak azt az oldalát faragták meg, amelyik léniához tartozott. Az egyéni parcellák sarkain sok esetben határdomb volt beleállított karóval. A karó köré hányt földkupac neve zsombik, handzsik vagy mögye. Ezenkívül még a határvonalon egymástól látótávolságra álló, mindkét oldalon megfaragott határfák is voltak. Ezeket a jeleket 5–6 évenként megújították; a határfákat tarvágáskor is meghagyták.
A saját erdőből a gyerekek a többi birtokhoz hasonlóan örököltek. Sajóvelezden az volt a szokás, hogy ha egy-egy örökösre 2 holdnál kevesebb erdő jutott, akkor nem mérték szét, hanem együtt használták. A rimóci Borka családnak a sipeki határban mindössze 5 hold erdeje volt, amit nem parcelláztak fel, hanem a családhoz tartozók évente közösen vágtak belőle és szétosztották (Petercsák T. 1992: 75–76).
