KÖTÖTT GAZDÁLKODÁS – SZABAD GAZDÁLKODÁS
197KÖTÖTT GAZDÁLKODÁS – SZABAD GAZDÁLKODÁS
A feudális kor mezőgazdaságát a határhasználatnak a földesúr és a faluközösség által megszabott rendje határozta meg. Nemcsak a faluközösség, a közös birtoklás számtalan formája, de a határhasználatra, a haszonvételek megosztására (erdő, legelő, kaszáló stb.), a gazdálkodó közösségek szervezetére, jogaira, kötelességeire is kitérő falutörvények, földesúri és egyéb statútumok is megkötötték a paraszti üzemek gazdálkodását.
Szűkebb értelemben véve kötött gazdálkodásnak a nyomáskényszert, a fordulós határhasználatot szokták nevezni. Azt jelenti, hogy a határ (faluhatár) két-három, nagyjából egyenlő részre volt felosztva, s minden gazdának szétszórtan voltak parcellái a különböző dűlőkben. Így mindenkinek jutott a jobb és a rosszabb minőségű földekből, s az egyes határrészeket sújtó elemi csapások (áradás, jégverés) kára is megoszlott a birtokosok között (Weber, M. 1979: 25). Földközösségi földhasználat esetén még a szántóföldet is rendszeresen újraosztották a jogosultak között, de utóbb csak az erdők, kaszálók haszonvétele történt ismétlődő felosztások útján (Varga J. 1952: 23–24, 47–48; Paládi-Kovács A. 1979a: 87–93).
A „nyomásos” rendszerben a szántóföld bizonyos hányada egy évig vetetlen maradt. Erdélyben az 1930-as évekig a kétnyomásos rendszer, a Felföldön és a Dunántúlon a háromnyomásos rendszer volt túlsúlyban. Akkoriban azonban már a vetéskényszer sem volt olyan szigorú, mint a 18–19. században, s a legelőnek használt fekete ugart is felcserélték vetett takarmányokkal vagy kapásnövényekkel, főként kukoricával. Átányon az 1940–1950-es évek gazdái az ugar nélküli hármas vetésforgót tekintették mintának. Ott a szántóföld egyharmada őszi gabonát, másik harmada tavaszit (árpát, zabot, kukoricát), a harmadik pedig – az ugar helyén – szálas takarmányt (lucerna, lóhere), borsót és kapásnövényeket termett (Fél E.–Hofer T. 1997: 45–46). A tagosítatlanul maradt határban sok vidéken fennmaradt a javított fordulós határhasználat, de az ugartartáshoz mind kevesebb helyen ragaszkodtak (lásd bővebben a Földművelés c. fejezetben). A kötött gazdálkodású faluhatárokban nyomáson kívüli, szabad használatú föld kevés volt. Többnyire a faluszéli, telekvégi földek, illetve az irtások és a szőlők, összefoglalóan szorgalmi (indusztriális) földek maradtak kívül a nyomáskényszeren.
A kötött, fordulós határhasználati rendszer nyugat-európai minták nyomán már a középkorban meghonosodott Magyarországon, s jócskán túlélte a mintákat. Nálunk a szabad gazdálkodás csak 1848, a jobbágyfelszabadulás után kapott igazán lábra, noha előzményei jóval korábbiak. Az alföldi tanyásgazdálkodás mintaadó formái az 1830-as évekre már kialakultak (Balogh I. 1962). Távolabbi előzményei pedig a mezővárosi földhasználatban, a határban létesült telelők, szénatároló és állattartó telepek, szőlőhegyek üzemszervezeti előnyeiben keresendők. A mind terhesebbé váló kettős üzemvitel „három-négy évszázad” alatt az Alföldön is elvezetett a tanyai gazdálkodás dominanciájához és a hagyományos határhasználat, a közösségi kötöttségek, kooperációk felbomlásához (Makkai L. 1957c; Hoffmann T. 1967: 132–135).
A tanyásgazdálkodás kialakulásának több előfeltétele volt (például nagy kiterjedésű határ, szabadparaszti vagy mezővárosi birtokjog, a földesúri és a jobbágyparaszti földek elkülönítése, a szántóföldek birtokosok szerint egy-egy tagban való 198kimérése). Ezek a feltételek a Hajdú kerület és a Jász-Kun Hármas kerület, továbbá Szeged, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös stb. városok határában, majd az örökváltság révén korábban szabadult városok (például Szarvas, Nyíregyháza, Szentes) területén már az 1830–1840-es években adva voltak. Így az érintett városok és megyék, kerületek mintegy harmadán már akkor létrejött a tanyásgazdálkodás (Balogh I. 1962: 621–622).
Az Alföld középső részein korán kialakultak a tanyásgazdaság szakosodott, tájakra jellemző típusai is. Így a gyümölcs- és szőlőtermesztő paraszti tanyák a Duna–Tisza között, a gabonatermesztő tanyák a Bácskában és a Körös–Maros közti síkságon, az állattartó tanyák a Jászság, Kunság, Hajdúság és Debrecen térségében. 1910-ben a Kárpát-medence mintegy 15,3 millió kat. hold művelt területének mintegy egyharmadán tanyás gazdálkodást folytató helységek gazdálkodtak (Balogh I. 1962: 630–631; Hoffmann T. 1967: 137).
Az ugarfordulós, nyomáskényszert alkalmazó hagyományos gazdálkodás, valamint a „szabad gazdálkodást” leginkább megtestesítő tanyás gazdálkodás között időben és térben is voltak köztes fokozatok. Átány (Heves m.) a példa rá, hogy egyetlen falu határában is megfért egymással a gazdálkodás 2–3 formája. Ott az 1864–1868 közötti földrendezés során választhattak a birtokosok, hogy szántóföldjüket három nyomásban, hat darabban vagy egy tagban kimérve kérik. A „nyomásos” gazdák vállalták a háromfordulós vetéskényszert, az ugar közös legeltetését, és fenntartottak egy nagy közös legelőt. Velük szemben a „tagosok” kiléptek a közös művelési rendből és a közös legelőből is.
Átányon, amikor a vetéskényszert és a fordulós határhasználatot megszüntették (1901), mozgalom indult a tagosításért, s 1927-ben ki is mérték az egy vagy két darabból álló birtokokat. Jól ismerték a tanyarendszert is a közeli Jászság és a Tisza-mente határaiból, de túlnyomó többségük a tagosítás után is a községből kijárva gazdálkodott. Átány határában alig volt 6–8 paraszti tanya, azt is beköltözők lakták (Fél E.–Hofer T. 1997: 41).
A „tagosztály”, a tagosítás a polgári földtulajdon kialakulásának folyamatában fontos lépcsőfok, a birtokrendezés egyik formája. Általa az egy község határában szétszórtan fekvő, de egyetlen személy tulajdonában levő földparcellákat – a község többi birtokosának egyetértésével – egy vagy néhány (3–6) tagba vonták össze. 1836 és az 1870-es évek között az úrbéri birtokrendezések és a tagosítások – a Felföld és Erdély kivételével – általában befejeződtek. A tagosításnak három fő formája között lehetett választani:
a) egytagos,
b) fordulós,
c) dűlős tagosítás.
Szabad, tanyai gazdálkodás az egytagos forma esetén alakulhatott ki.
Az 1880–1890-es években új jogi szabályozás született, s kezdetét vette a tagosítás új szakasza. Azonban a parasztbirtok szétszórtságának gondját a dualizmus kora sem tudta kielégítően megoldani. Az 1920–1930-as években a községek 10%-ában a határ még teljesen rendezetlen volt, egyetlen tagosítás sem történt. Alig több mint 300 községhatár (körülbelül 14%) minősült „jól tagosított”-nak, s a határok mintegy 76%-át sorolták abba a kategóriába, amely újabb tagosítási eljárásra szorult a korábbi 199tagosítás óta eltelt hosszú idő vagy az akkor választott módozat elégtelen eredménye miatt (Simonffy E. 1965: 210, 225, 235, 259).
A tagosítás után a Mezőföldön, sőt az Északi-középhegység tájain is épültek paraszti tulajdonban álló tanyák (Paládi-Kovács A. 1965: 30–32; Lukács L. 1983). A külön-külön tagokban levő tanyabirtokokon a gazdálkodás rendjét semmiféle közösségi kényszer nem szabályozta. A tanyai gazdálkodás előfeltétele volt a legalább 7 kat. hold nagyságú parasztbirtok, amelyen még érdemes volt tanyát telepíteni, mert eltartott egy családot, s elegendő munkát adott a család tagjainak (Szabó L. 1997: 308, 428).
