A TELEK
196A TELEK
A parasztgazdaság méretét a feudalizmus századaiban a jobbágytelek, a földesúrtól szolgáltatások fejében használatra átengedett föld kiterjedése szabta meg. Eredetileg a telek akkora terület volt, amekkora egy jobbágycsalád megélhetéséhez kellett. A jobbágytelek volt a feudális korban a termelés és az adózás alapegysége. Rendszerint elkülönült belső telekből (porta, fundus) és hozzá tartozó külsőségből állt.
Nagysága szinte falvanként változott nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában is. Szokásos terjedelme német földön 40 holdnyi körül mozgott. Nálunk a jobbágytelek méretét első ízben a Mária Terézia nevéhez kapcsolt országos úrbérrendezés szabályozta (1769). Ennek során a szántókat négy, a réteket három minőségi kategóriába sorolták és vármegyénként meghatározták az egész telekhez tartozó szántó és rét nagyságát. A Dunántúl vármegyéi hat osztályba sorolhatók a jobbágytelek mérete szerint: legnagyobb telekméretet a kelet-dunántúli megyék állapítottak meg, legkisebbet Sopron vármegye (Felhő I. szerk. 1970: 24, 68; Paládi-Kovács A. 1979a: 51–52, 98). A telek használata fejében a földesúrnak munka-, termény- és pénzjáradékkal szolgáltak a parasztok. Az úrbéres telekkel rendelkező paraszt neve telkes jobbágy, marhás jobbágy volt, szemben a földhasználattal nem rendelkező zsellérrel, gyalogjobbággyal (Varga J. 1969)
A telkek (sessio, jobbágyhely) felaprózódása korán megindult. Helyenként eredetileg sem voltak egész telkes jobbágyok, csupán résztelkesek. Arkán (Abaúj m.) a 12 kat. holdnyi birtokot félteleknek nevezték, kvartának (negyedteleknek) a 6 kat. holdas birtokot. Aki egy kvarta földdel rendelkezett, „annak már minden fordulóban volt egy darab földje és beletartozott a falu teljes jogú társadalmába” (Ikvai N. 1967: 36). Figyelmet érdemlő tény, hogy a parasztbirtokokat az ország sok vidékén még az 1950–1960-as években is a jobbágytelek-kategóriák szerint osztályozták. Átányon (Heves m.) a régi teljes jobbágytelek neve a szekció vagy egész hely, melyhez 48 kis, magyar hold (= 36 kat. hold) tartozott. Közkeletű kifejezés volt a félhely (féltelek, 24 kis hold, 18 kat. hold) és a fertály (negyedtelek, 12 kis hold, 9 kat. hold), minthogy a parasztbirtokok zöme ezekbe a kategóriákba tartozott. 1868-ban, az úri és paraszti birtokok elkülönítése idején, amikor a határ mérnöki rendezése is megtörtént, telekegységekben mérték ki a korábbi jobbágyok földjét. Egy félhely akkor Átányon 12 darabból állt. Hat „nagy darab” szántóföldből a három nyomásban és hat „kis darab” földből bent a falu alatt (kenderföld, káposztaföld, lucernás, ér melletti kaszáló) s tartozott hozzá 5 holdnyi legelő (Fél E.–Hofer T. 1997: 37).
Átányon a „félhelyes gazda” jól megélt, de a „fertályos parasztembernek” nehéz volt a megélhetése. Könnyebb volt olyan vidéken, ahol a résztelekhez irtásföld, szőlő, erdőjog stb. járult.
Több vidéken ismeretes volt a gyeptelek, a falu közföldjén (korábban legeltetésre használt füves területen) létesített jobbágyi részbirtok vagy zsellérhely. A partonülő családok a megtelepedés első éveiben kedvezőbb adózási, szolgáltatási feltételek között gazdálkodhattak, mint a község régi telkiállományának használói (MNL II. 343).
