SZIGONYOZÁS
SZIGONYOZÁS
A szigony a vadászó dárdából eredeztethető, s idővel alakultak ki különböző formái. A kezdetleges szigonyoknak több változata van: lehet sokágú hegyes bot; olyan nyél, melybe szegeket, drót- vagy vasdarabokat ütnek. Az igazi szigonyokat viszont már kovács készítette, még ha vándor cigánykovács volt is.
A szigonyok két nagy csoportját különböztetjük meg, a nyakló- és a hegyes szigonyokat. (A szigonyokról összefoglalóan: Gönyey S. 1937a; Znamierowska-Prüffero-wa M. 1957)
A nyaklószigony két vagy több ágú, ágai laposak, tompák, az ágak éle gyakran fogazott. Köves fenekű hegyi patakokban használják, ahol a hegyes szigony eltompulna. A hal testét, mivel a fogazott oldalú ágak közé szorul, a durva vas szétroncsolja (Orosz E. 1912, 1929; Roska M. 1943; Vásárhelyi I. 1959; Gunda B. 1966c: 115–122).
A hegyes szigonyoknak több típusa ismert, s ezeket Herman Ottó tűző-, szúró-, oldalt vágó- és kerítőszigonyoknak nevezte (Herman O. 1887–88: I. 343–353). A hegyes szigonyok közös jellemzője, hogy ágaik hengeresek, végük hegyes, és oldalt visszafelé hajló ún. szakájuk van. Ami megkülönbözteti egymástól az egyes típusokat, az ágak elhelyezkedése és formája.
A tűzőszigonyoknak az ágai egymással szemben állanak. Ez a típus Magyarországon igen ritkán került elő a néprajzi gyűjtések során: a Fertő-tó mellékéről, Pinnyédről, a Székelyföldről, Uzonból, a Szamoshátról és a Duna menti Bogyiszlóról (vö. Solymos E. 1965: 94–95).
Hatalmas mennyiségű adatunk van viszont a szúrószigonyról. Ennek ágai egyforma hosszúak és egy síkban állnak. Az ágak száma különböző. Az egyágút dárdaszigonynak nevezzük, és viszonylag ritka. Az ismert példányok többsége vagy több ágú szigony letört darabjából, vagy szénahúzó horogból készült. A kétágú szigonyok ágai általában egymással párhuzamosak, szakái köröm alakúak, s vagy az ágak síkjában, vagy két oldalra állanak. A Néprajzi Múzeum őriz egy Dunából előkerült szigonyt, melynek ágai ívesen hajlanak és szakái befelé állnak. A kétágú szigonyokat főleg a Dunán és a Közép-Tiszán használták, de másfelé is előfordultak (vö. Szilágyi M. 1995: 35–39). Ismerünk háromágúakat is, de gyakoribb a négy- vagy még több ágú, főleg a Balatonról és a Velencei-tóról, de más vizekről is (Jankó J. 1902a: 371–373). A velencei szigony ágai sugarasan szétállanak (Solymos E. 1996: 96–98). A szúró-szigonyok nagy mérete és súlyos volta arra mutat, hogy ezeket nagy halakra, főleg nagy harcsákra használták.
Az oldalt vágó szigony csak a Fertő-tóról ismert. Jellegzetessége, hogy fogai oldalra hajlanak és szakátlanok, nem felülről szúrnak vele, hanem oldalról csapnak a halak közé (Bárdosi J. 1994: 153–156). A kerítő szigony ugyancsak ritka; ennek ágai szélről befelé rövidülnek, így a hal testét szinte bekerítik.
15425. ábra. Szigonyok: a) nyaklószigony, Szendrő (Borsod vm.); b) szúrószigony, Badacsony-tomaj (Veszprém vm.); c) egyágú dárdaszigony, Balatonkenese (Veszprém vm.); d) tűzőszigony, Pinnyéd (Győr vm.); e) körmös szakájú szigony, Mindszent (Csongrád vm.); f) háromágú szigony, Jászapáti (Jász-Nagykun-Szolnok vm.); g) kétágú, kovácsoltvas szúrószigony, Szeged (Csongrád vm.); h) háromágú, kovácsoltvas szúrószigony, Négyes (Borsod vm.); i) drótszálakból kialakított orvhalász szigony, Vásárosnamény (Bereg vm.); j) vágóhorog, Algyő (Csongrád vm.); k) szúrószigony, Velencei-tó környéke (Fejér vm.)
155A vasból kovácsolt szigonyt fanyélre kell erősíteni. A régiesebb felerősítési mód a makkos, amikor a szárvég oldalra hajlik, s ezt a nyélbe beütik, majd jól odakötözik. Általánosabban elterjedt ennél a köpűs megoldás: a hengeres kiképzésű szárrész nyélre húzása és szeggel való megerősítése.
A szigonyt – típusától függetlenül – kétféleképpen használták: látott halra, vagy vaktában. A látott halat – főleg ívás idején, amikor figyelmetlen – a partról vagy csónakról szúrták meg; egyesek a finom mívű és jól kiegyensúlyozott szigonyukat dobták is. Máskor vaktában szúrkáltak olyan helyeken, ahol halat sejtettek (Jankó J. 1902a: 371–373; Szabó K. 1937: 378; Szilágyi M. 1995: 30–43). Elterjedt volt – az orvhalászok körében a közeli múltban is – az éjszakai szigonyozás. A gyalogos halász fáklyát (utóbb valamilyen lámpát) vitt egyik kezében, a csónakosok a hajó orrára szerelt vastartóban rőzsét égettek. A hal a fényre a víz felszínéhez emelkedett, s így könnyű volt eltalálni (Herman O. 1887–88: I. 521–526; Schenk J. 1899: 6–9; Ecsedi I. 1925: 14–15; Végh A. 1972: 236–241; D. Varga L. 1984: 57–58).
Az 1870-es években készített megyei szabályrendeletek többsége tiltotta a szigonyozást. Az 1888. évi halászati törvény viszont nem sorolta fel a tiltott eszközök között, csak az 1925-ös törvényszövegbe került bele a tilalom (Szilágyi M. 1988: 32–33). A köztudatban mégis úgy él, hogy a 19. század vége óta tiltott szerszám. Ezért a halászok egy hasonló funkciójú, de nem olyan káros, a halat kevéssé roncsoló eszköz megalkotásán fáradoztak. A céljuk az volt, hogy a más szerszámokkal, hálókkal hozzáférhetetlen helyeken is megfoghassák a halat. Az egyik ilyen szerszám a halolló vagy szorítóvilla (Solymos E. 1965: 96–97). Ez egy rugalmas acélból készült villa, melynek hegyeit egy kis pecekkel szétfeszítik, s ha a halra nyomják, a pecek elfordul, az összeszoruló ágak pedig a halat megfogják. Antipa a szorítóvilla több változatát ismertette Romániából (Antipa, G. 1916: 290–293). Nálunk a Duna és a Tisza alsó folyásán fordult elő, bár nem gyakran, ezért feltehető a déli átvétel, talán hajósok közvetítésével. A tilalom ugyan nem vonatkozott erre az eszközre, de nem vált be, ezért nem lett általános a használata. A szigonyt viszont még sokáig – szinte napjainkig – használták az orvhalászok; az utóbbi időben vasvillából, vastag drótból házilag barkácsoltak szigonyokat.
