AZ ÁRMENTESÍTÉSEK KÖVETKEZMÉNYEI
AZ ÁRMENTESÍTÉSEK KÖVETKEZMÉNYEI
A 19. század közepén–második felében lezajlott mocsárlecsapolások, gátépítések és mederrendezések a mezei gazdaságot szolgálták: jelentősen megnövelték a szántóföldi művelésbe, rétgazdálkodásba bevonható területeket. Emellett – elsősorban a Dunán – a zavartalan hajózást is biztosítaniuk kellett. A vízrendszerbe történt beavatkozások 113a halászat jövedelmezőségét rendkívül kedvezőtlenül befolyolták. (Az ármentesítő munkálatokról lásd: Fodor F. 1957; Károlyi Zs. 1960; Ihrig D. [szerk.] 1973; Dóka K. 1987.)
Az állandóan vagy időszakosan vízzel borított területek csökkenésének szemléltetésére elegendő egyetlen adatsort idézni. Az 1820–1830-as években elkészült felmérések és utólagos számítások alapján arra következtettek a vízügytörténet kutatói, hogy a Tisza és mellékfolyói ősi ártere mintegy 1 963 700 hektárnyi volt, s ebből 477 000 hektár állott állandóan víz alatt. A 20. század második felében viszont mindössze 53 869 hektárt tettek ki az állóvizek és vizenyős területek a magyarországi Tisza-völgyben (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 12–13).
A csökkenésnek ilyen számadatai sem fejezik ki azonban a változások tényleges hatását, hiszen a megmaradt vizek minőségileg is alaposan megváltoztak. A gátak megépülésével elértéktelenedtek a kiterjedt árterület tavai, hiszen megszűnt az ok-okozati összefüggés a tó halállománya és az évente ismétlődő áradások között. Az értékváltozást jól kifejezi, hogy a Tisza menti halászok dögöknek, Dög-Tiszának nevezik a holtágakat, vagyis a „holt”-nál pejoratívabb hangulatú, alapjelentése szerint állatok tetemére alkalmazott jelző lett a „nem élő” minősítője.
A 20. században halászatilag hasznosított holtágak persze nem azonosak a „lefűződéssel” keletkezett egykori morotvákkal, melyeknek szinte mindegyike feltöltődött és kiszáradt. Ezek a dögök a szabályozáskor levágott kanyarulatokból alakultak ki. Egy 1879-ben készült jelentés szerint csak a Tiszán 111 átvágást végeztek, s ez megközelítőleg ennyi holtágat eredményezett (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 62). A rövidítés érdekében kiásott „vezérárkokból” kifejlődő holtágak mindegyike persze korántsem jelentett azonos méretű és minőségű vizet. A Felső- és Közép-Tiszán rövidebbek voltak a kiásott medrek, lényegesen gyorsabban fejlődtek valóságos folyómederré, s ment végbe az egykori folyókanyar „állóvízzé” alakulása. Különösen ha az árvízvédelmi töltésen belülre került egy-egy ilyen holtág, zajlott le gyorsan az eliszaposodása, s borították el különböző vízinövények. Szolnoktól délre lényegesen hosszabb kanyarulatokat vágtak át. A legnagyobb, 18,6 km hosszú, a gyálaréti Holt-Tisza, mely 7,6 km-es új meder ásásával jött létre, s a nagyobbak, halászati szempontból jól hasznosíthatóak közé tartozik még a cibakházi, a tiszaújfalusi, a csongrádi és az atkai Holt-Tisza is, melyeknek mindegyike kívül esik a védtöltésen. Nincs ugyan természetes kapcsolatuk a folyóval, több ilyen holtágon mégis önálló halászati társulat alakult. Biztosított volt ugyanis hasznosításuk feltétele: zsilippel ellátott csatorna kapcsolta a holtágat a folyóhoz.
A 19. század második felétől már nem az ártéri tavak, hanem a folyók bérletének megszerzéséért versengtek a halászati vállalkozók és a halászok. A bérelt folyószakaszhoz hozzászámították az áradás néhány hete alatt vízzel borított hullámteret és a folyóközeli tavakat, vízállásokat. A vállalkozó-bérlők legalábbis mindent megtettek, hogy ezeket is bérleményük részének tekinthessék, mert az ártéri mélyedésekben – leginkább az utak és gátak építésekor keletkezett kubikgödrökben – visszamaradó halak, különösen az ivadékok, a víz kiszáradván, elpusztultak volna. Ahol a vállalkozó-bérlő nem tudta belekapcsolni a maga üzemébe az ártér vizeit, és a jogtulajdonos (a közbirtokosság, a MÁV vagy az ármentesítő társulat) sem adta külön bérbe, az alkalmi halfogók – jogi értelemben: orvhalászok – szabad prédái maradtak.
114A nagyobb holtágakat, ha érdemes volt halászatilag hasznosítani, nem iszaposodtak és gazosodtak el, önállóan is bérbe adhatták, s bennük – rendszerint állami támogatást is igénybe véve – haltenyésztéssel kombinálták a zsákmányolást. A halászati szakírók és a kormányszervek már az ármentesítés befejezése előtt szorgalmazták a természetes vizek halasítását és szabályozott lehalászásukat (összefoglalóan: Répássy M. 1902; Hankó B. 1928; Fekete I. 1955. – lásd még: Kenessey A. 1868; Kriesch J. 1868; Tasner D. 1868). A propaganda nem is volt hatástalan. A pesti halászmester Singhoffer József például arról számolt be emlékiratában, hogy tiszai bérletükön, már az 1860-as években halastavat létesítettek a 350 holdnyi újkécskei Holt-Tiszában, s Szegedről is ismerünk egy, az 1860-as években hosszan elhúzódó pereskedést halasított holtágról (Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 35–44; Solymos E. 1969). A természetes vizekben, ha halasították is, más tenyésztési elveket érvényesítettek, mint a pontynevelő tógazdaságokban, a cél azonban azonos volt: a halhústermelés. A mindjobban terjedő okszerű haltenyésztés eredménye, hogy 1931-ben a halászati gazdálkodásról készült kézikönyv megállapíthatta: „A Tisza mentén lévő, töltésen kívüli holt medrek halállománya már lényegesen jobb, mint az anyamederé s ezekben a pontyivadék és süllőikra kihelyezése is eredményesebb” (Fischer F. [szerk.] 1931: 75).
A „természetes vízi halászat” és a „okszerű halászati gazdálkodás” mintegy másfél évszázada tartó párhuzamossága a halakkal kapcsolatos értékítélet átalakulásával is együtt járt: a folyók mentén élő halászok is, halfogyasztók is sztereotip módon szokták hangoztatni, hogy a tavi hal „pocsolyaízű”, a halastavi, mert etetett, túl zsíros, csak a folyóban nevelődő az ízletes. Ez a vélemény a folyók 20. századi felértékelődését fejezi ki, hiszen az ármentesítés előtt – mint fentebb mondottuk – a zsákmány döntő hányada tavakból került ki. Maguk a halászok a folyami hal értékesebb voltának hangoztatását „az az igazi halász, aki a folyóban halászik” szentenciával is megtoldják, lebecsülvén azokat, akik az elgazosodott holtágakban halászgatnak. A tavi hal értéktelenségén persze könnyű volt némi halász-rafinériával módosítani. A szegedi kishalászok a pocsolyában nevelkedett barahalat egy-két hétig a Tisza vizében a bárkában tartották (kifürdették, kisaralták), s a jó víz „kimosta húsuk rostjai közül a sarat, még a kövérségüket is megcsappantotta. Megillatosodtak ízben és visszaszépültek színben ... Két hét után el lehetett adni őket bátran az óvatos nagyfiséreknek” (Bálint S. 1957: I. 111, 750).
A folyami halászat nagyobb presztízsének persze van alapja, hiszen a szabályozás a folyó természetét is alaposan megváltoztatta: a mederrövidítések hatására gyorsabbá, sodróbbá vált a víz áramlása és nagyobb lett a vízszintingadozás. A vízügytörténet kutatói szerint a szabályozás előtt a Tisza maximális árvízszintje 2–3,5 m-rel alacsonyabb, kisvízszintje 2–2,5 m-rel magasabb volt a mainál. Vagyis hevesebb lefolyásúak lettek az áradások; a mentesítés előtt a kiöntés időtartama akár kétszerese-háromszorosa is lehetett a mainak (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 13–15). Arról alig tudunk, hogy milyen nehézségek árán alkalmazkodtak annak idején a halászok ezekhez a változásokhoz. Herman Ottó, aki a szabályozások közvetlen hatását tapasztalhatta, nem utalt rá, hogy az erősebb sodrás és a jelentősebb vízszintingadozás módosulásokat kényszerített volna ki a szerszámkészletben és egyes szerszámok használatában. A 20. századi néprajzi gyűjtők is olyannak ismerték meg a foglalkozásukra 115felettébb büszke folyami halászokat, amilyennek annak idején Herman jellemezte őket: „Az imbolygó lélekvesztő az ő járműve, a melyen mindent el tud rakni, a melybe belenőtt; állva, ülve úgy el van rajta, hogy meg sem billen” (Herman O. 1887–88: 509). A sodró vízen való közlekedésnek és munkavégzésnek ez a biztonsága a legfőbb jellemzője máig a dunai és tiszai halászoknak – ez különbözteti meg őket a kisvízi halásztól.
Az ármentesítések következtében a nagy tavak – elsősorban a Balaton – halászati jelentősége is felértékelődött. A halászati bérlők a 19. század közepén–második felében mind nagyobb méretű kerítőhálókkal, s azokkal a szegedi, szentesi, mindszenti nagyhálós halászokkal halásztattak, akik a tiszai halcsökkenés miatt voltak kénytelenek munkát vállalni a Balatonon. Bár a kortársak elsősorban a törzsökös balatoni, s nagyrészt engedély nélküli eresztőhálósoknak tulajdonították az itteni halállomány csökkenését, hiszen egykorú becslések szerint ekkortájt már 2000–4000 eresztőhálót is leraktak naponta (Szilágyi M. 1989a: 17), a tó halászatának ezt az ármentesítéssel összefüggő 19. század végi konjunktúráját mégis szemléletesen kifejezi, hogy maguk a halászok – Jankó János (1902a: 313) tapasztalata szerint – a szegediek által használt öreghálóknak tulajdonították a halállomány néhány évtized alatt ott is bekövetkező „pusztulását”.
Az is a balatoni halászat jelentőségnövekedésének kifejezője, hogy – miközben a kortársak folyamatosan a halállomány csökkenését panaszolták – az 1900-ban megalakult „Balatoni Halászati Részvénytársaság” mégiscsak jól prosperáló élelmiszer-termelő iparággá tudta fejleszteni a halászatot (vö. Reöthy F. 1983). Pedig a mind népszerűbbé váló sporthorgászat és az idegenforgalom, a fürdőélet ellentétes érdekeivel is egyeztetni kellett a halásztatást. (A Balatonon, a Velencei-tavon különösen jelentőssé fejlődött sporthorgászatról lásd: Antos Z. 1991; Molnár A. 1984; Vígh J. 1981, 1987).
