HALÁSZÓ VIZEK AZ ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
HALÁSZÓ VIZEK AZ ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
Amikor a 19. század második felében először vették számba a magyar történetírók a középkori oklevelek vízrajzi adatait, csodálkozva és hitetlenkedve állapították meg, hogy az Árpád-korban 3000–4000 piscina, vagyis – a latin szó eredeti jelentése szerint – ’halastó’ volt az országban. Bár azt Ortvay Tivadar (1882: 357) is észrevette, hogy e piscinák (egy-kettő kivételével) folyóközelben feküdtek, először Herman Ottó (1887–88: 71–79) fogalmazott meg a halban felettébb gazdag magyarországi folyók mellett teljességgel indokolatlan többezernyi halastóval – azaz: a „fejlett haltenyésztéssel” – kapcsolatos kételyeket: „a sok ezer név legnagyobb részének nem halastavakra, hanem azokra a tanyákra van vonatkozása, amelyekre az egyes tó vagy folyó minden község határában fel volt és ma is fel van osztva”. Módszertani értelemben bármennyire jelentős volt is, hogy Herman – a recens párhuzamok figyelembevételére figyelmeztetve – irányt mutatott a több jelentésű, gyakran valóban ’halászóhely’-et jelentő piscina értelmezéséhez, érvelése el is bizonytalanította az etnográfusokat és a történészeket az ártéri tavak halászati jelentőségének felismerésében.
Herman következtetését persze az általa idézett középkori források sem támasztották igazán alá. Akadnak ugyan -taua utótagú vízrajzi nevek, ám ha ezeknek nem ’tava’, hanem tana ’tanya’ – azaz ’hálóhúzó hely’ – lenne is az olvasata, sokkal több a forrásokban a -tho, -thow, -tou utótagú tónév, s ezek semmiképpen sem vonatkozhatnak ’tanyá’-ra. Az pedig nem kétséges, hogy valóban ’mesterséges halastavak’ voltak azok a hegyi patakok vizével táplált, részben a tóásók által mélyített, részben a patak „eldugásával” – gát építésével – kialakított piscinak, melyek „magánosok kastélyai körül, kolostorok közelében” Erdély-szerte „oly nagy számban” voltak azonosíthatóak a 19–20. század fordulója tájt, hogy – Sztripszky Hiador (1908: 71) következtetése szerint – „nem volt valamire való birtok, amelyben halastavak ne lettek volna”. Bár a Sztripszky által értelmezett és az azóta publikált adatok azt igazolják, hogy a patakvölgyi ’halastavat’ eredményező dugás egyszersmind malomgát is volt, azaz: a halastó-létesítési eljárás „eredete” nem lehet független a patakmalmok elterjedésének korától, a római kortól, a régészeti leletek bizonysága szerint akár őskori eredetű gondolat is lehet a patak elgátolásával tó létesítése (Roska M. 1939). Az ilyen piscinák egyébként nemcsak Erdélyben, hanem – bár az adatok kevésbé feltártak – a Dunántúlon is elterjedtek lehettek a középkorban, s még a 18. században is (Holub J. 1963: 60; Fülöp É. 1985).
A folyamközeli piscinák halgazdasági jelentőségének megértéséhez egyébként sem a tó maga – hangsúlyozta az „ártéri gazdálkodás” jelentőségét először tudatosító Andrásfalvy Bertalan –, hanem a rendszerint vele együtt a szövegbe foglalt fok (s 110több latin megfelelője: meatus, fossa, fossatum, piscina alveus) szerepének felismerése adott kulcsot. A fok eredetileg „azt a mesterséges, emberkéz alkotta átvágást jelenti, mellyel a folyóvíz mentét közvetlenül kísérő magasabb hátat, természetes gátat megnyitották, hogy a víz kijuthasson a völgy egész árterületére, illetőleg apadáskor ezen keresztül visszafolyhasson a mederbe” (Andrásfalvy B. 1973: 12). Olyan vagy teljességgel ember alkotta, vagy eredetileg természetes, de folyamatosan tisztított, mélyített vízfolyások, csatornák voltak tehát a fokok, melyek – összekötvén a folyót és az ártéri tavakat, illetve behálózván az árteret – biztosították, hogy az évi rendszerességű áradások vize a tavakba jusson és szétterüljön az árterületen.
Az áradásokkal van ok-okozati összefüggésben az ártéri piscinák halban való gazdagsága. A halak ívásukkor, mely időben egybeesett a tavaszi áradással, a sekélyebb vizet keresték, kiúsztak tehát a fokokon át a tavakba. Ha erre az ösztönszerű vándorlásra alapozták a halászok a zsákmányolást, a víz szétterülését biztosító vízfolyásokon és az ártér tavaiban nagyobb mennyiségben jutottak a zsákmányhoz, mintha a folyóban halásztak volna.
A középkori okleveles emlékekből arra következtethetünk, hogy nemcsak az éppen kiúszó halakat igyekeztek feltartóztatni és kifogni, hanem a fokon emelt keresztirányú földgát vagy erős gerendákból megépített rekesz segítségével az ártéri „halastóban”: a piscinában vagy vivariumban megtartották a leívott halakat, hogy – megfelelő időben – kerítőhálóval halászhassanak (részletesen: Szilágyi M. 1992a: 31–42). Az 1138-ban Álmos herceg által a dömösi prépostságnak adományozott Citei nevű, a mai Tápé (Csongrád m.) határában volt halastóról (vivarium, quod dicitur Citei) azt is közli az oklevél, hogy meghatározott időben nyitni és zárni kellett annak ki- és bejárati ágát (exitus et reditus fauces vivarii). Ezt Győ, Csákány és Tápé lakói végezték. A halastó jövedelmének harmada azonban a csongrádi várat illette, s ezért a prépostság halászainak együtt kellett működniük a csongrádiakkal, „ha rekeszteni akarnak” (claudere uoluerit). Mivel a tó jövedelmét osztották meg, nyilvánvaló, hogy azért kellett a halászó szolgáknak együttműködniük, mert a megfelelő időben történő „elzárás” tette lehetővé mindkét birtokos számára a folyamatos halászatot. Különösen bizonyító erejűek azok az oklevelek, melyekben a piscinát a legnagyobb méretű tavi kerítőháló, a gyalom nevéből alkotott földrajzi név jelöli. A Szabolcs megyei Veresmart környékére lokalizálható Gyalmostó (pyscina Gyalmastho, Galmasthow) tulajdonjogát tisztázó hosszú pereskedés (1329–1330) eredményeként a peres felek végül is abban egyeztek meg, hogy jobbágyaik együttműködnek a halászatban. Nyilván ugyanúgy, mint a dömösi prépost és a csongrádi vár halászai, mivel ugyanezt a tavat 1381-ben rekesztékével együtt említi egy másik oklevél (stagni Gyalmostou ad duas capturas). A gyalmostó ilyen értelmezése Werbőczy magánjogi magyarázatában is benne foglaltatik: az általa kimagasoló, a nagy folyók vizafogó helyeivel azonos értékűnek minősített „Nagy halastavak, melynek rekeszei vannak” magyarázó mondata ugyanis: „és amelyeket gyalmostónak vagy morotvának [azaz: a folyóról »lefűződött« holtágnak] is neveznek”.
Andrásfalvy Bertalan – s az ő eredményeire alapozva a vízügytörténet kutatója, Károlyi Zsigmond – arra következtetett, hogy az áradó folyóvíz „ártéri szétvezetésének gondolata és gyakorlata ... a Duna medencében a középkor folyamán addig szinte páratlanul álló méretekben és tervszerűséggel kivirágzott”. A török hódoltság 111alatt azonban az „ártéri fok-csatorna-rendszer ... gyors romlásnak indult. Nemcsak a további építkezés és a fokok, csatornák kezelése, tisztítása maradt el”, hanem a lakosságnak érdeke is volt, hogy az ártér vadonná – búvóhellyé – váljék. A török hódoltság után hozzákezdtek ugyan a fokrendszer ismételt kiépítéséhez, a középkori „virágzás” színvonalát azonban meg sem közelítette a 18–19. század ártéri gazdálkodása (Andrásfalvy B. 1973: 20, 52 – vö. Károlyi Zs.–Nemes G. 1975). Bár e nagy jelentőségű elmélet „virágzással”, „tervszerűséggel”, majd „hanyatlással”, végül „részleges helyreállítással” jellemzi az ártéri gazdálkodás korszakait, ezeknek a „korszakoknak” a gazdaságtörténet szempontjából nincs igazolható jelentőségük, ha a halászó vizek jellegét vizsgáljuk. Az egykorú források ugyanis – mind a középkorban, mind a hódoltság korában, mind a 19. század első felében – csupán annak bizonyítására alkalmasak, hogy az ártéri tavak halászatának az ármentesítésekig sokkalta nagyobb gazdasági jelentősége volt, mint a folyókénak. Csak azoknak a folyószakaszoknak – leggyakrabban sziget melletti egyik folyóágnak – a haszonvételi értéke vetekedett a legnagyobb ártéri tavakéval, melyek a vizák fogására voltak alkalmasak: ahol szégyével való rekesztést, s ahol vizafogó tanyát alakítottak ki. Az adott korban „legértékesebb” halászó víznek egy másik korszakéhoz viszonyított értékét – azaz: a „gondozás” érdekében belefektetett, „többnek”, illetve „kevesebbnek” vélt munkamennyiség talán eltérő hozadékát – lehetetlen megállapítani, hiszen egy-egy korszakra vonatkozóan sincsenek értékelhető adataink a halászati gazdálkodás tényleges hasznának kiszámítására, csupán a valószínűsítésére. Szinte csak arra vannak, hogy megállapítsuk: a forrásokkal jól belátható bármelyik korszakban gazdálkodtak a természeti adottsággal; a tavaknak az évi rendszerességű áradás eredményezte halbőségét a lehetőséghez képest maximálisan kiaknázták.
Az ártéri tavak folyamatos halászati jelentőségével kapcsolatban az alábbiakat kell tehát számon tartanunk:
– Nemcsak az Árpád-kori, kora középkori birtokadományozásról szóló oklevelek, hanem a 16–17. századi urbáriumok is az ártéri, rendszerint földrajzi névvel azonosított piscinákat említik a legtöbb hasznot ígérő, ezért elkülönítetten kezelt halászó vízként. Ezeket a jogtulajdonos – ebből a szempontból lényegtelen, hogy kikkel és milyen feltételek mellett – a maga hasznára halásztatta, ezért tilalomban tartotta.
– A török részre adózás mértékét meghatározó 16–17. századi defterek, alkalmazkodván ebben a magyarországi gyakorlathoz, szintén a vizek eltérő haszonvételi értékét vették figyelembe: a piscinákból, gyalmostavakból származó (többségében nyilván piacra kerülő) zsákmány felét, a folyókból s ugyanígy a jelentéktelen kisvizekből a döntően önellátási célból kifogottnak tizedét kellett a meghódolt országrész jobbágyainak beszolgáltatniuk (vö. Szilágyi M. 1982a: 304–210).
– A 18. századból és a 19. század első feléből származó különböző források már nem a földbirtokos által tilalomban tartott és – a robotot is igénybe véve – a jobbágyaival halásztatott piscinákról tájékoztatnak (bár helyenként ilyenek is voltak). Sokkal inkább arról, hogy a legértékesebb halasokat – s ezek akkor is vagy vizafogásra alkalmas folyószakaszok, vagy az ártéri tavak voltak – faluközösségek, maguk a halászok (közöttük városi céhtagok is, jobbágyok is), s idő telvén a halkereskedelemben érdekelt vállalkozók bérlőként hasznosították. Ha a bérleti szerződések kellően részletezőek, azt is tartalmazzák, hogy a szokásos időben levonuló tavaszi áradásnak, 112illetve a fok ilyenkor szükséges kinyitásának, apadáskor pedig elrekesztésének az elmaradása szerződést módosító – a bérösszeget csökkentő – jelentőségű volt (vö. Szilágyi M. 1984, 1986a).
– A 19. század második felében, ha Herman Ottó nem tulajdonított is neki jelentőséget, maguk a halászok természetesen számon tartották az ártéri tavaknak a fokok rekesztése révén jelentősen megnövelhető haszonvételi értékét. A mindszenti halászmester, Danicska József – Herman egyik informátora – például ezt írta ifjúkora idejéről: „...e század elején a folyamok mentén sok helyen léteztek halastavak. Neveiket onnét vették, hogy halastóknak használták, mégpedig úgy, hogy azoknak külön vízbeeresztő csatornát készítettek, amit akkor ’fok’ néven ismertek. Ezt a szükséghez képest gondozták is ... De gondoskodtak ezen tavak fokjainak erős farekesszel való ellátásáról is. Több helyen, ahol ilyenforma műveletek voltak, a folyók partjain, a vízmosás alkalmával lehet látni, milyen erős rekeszösszeállítást használtak azért, hogy a halakat a halastavaikban biztosan megtarthassák” (részletesebben: Danicska J. 1886, 1887; vö. Szilágyi M. 1983, 1987b). Ahol pedig a folyó és egy-egy ártéri tó, vízállás természetes kapcsolata a gátépítések után is megmaradt, a 20. századot is megérte a fokok rekesztésének – ekkor már – féllegális, mindinkább illegális gyakorlata. Az 1888. XIX. tc. – a halászati törvény – általánosságban fogalmazta meg a meder teljes szélességben történő rekesztésének és az ívó halak ártéren való visszatartásának tilalmát, 1907-ben pedig a földművelési miniszter rendelete (47.500/1907. VI. 4. sz.) a fokok elzárására konkretizálta e tilalmat: „... egyesek nemcsak akadályozzák az ártérre vonult halaknak a mederbe való visszatérését, de azzal, hogy a vonulás útjába kiválasztott helyeken rekeszt (lészát, vejszet, hálót stb.) állítanak, a halakat s azoknak az ártérben fejlődött ivadékait zsákmányul ejteni igyekeznek”. Az ilyen rekeszt megsemmisítették, építője ellen pedig mint orvhalász ellen eljárást indítottak – kivéve, ha a minisztérium a körülmények mérlegelése után mégis engedélyt adott az ártéri vízfolyás elrekesztésére (Fischer F. 1928: 81–82).
Ha az ártéri tavak, valamint a Duna és a Tisza haszonvételi értékéhez viszonyítunk, messze nem volt a vízfelület nagyságával arányosan növekvő a halászati kihasználtsága nagy tavainknak: a Balatonnak, a Velencei-tónak és a Fertő tónak. Jellemző ebből a szempontból, hogy a Balaton mellékiek, mielőtt az 1860-as években az alsó-tiszai halászok meg nem ismertették velük a maguk kerítőhálóját, tavasztól őszig nem használtak a 140 méternyi hosszú gyékényesnél nagyobb hálót. Szinte kizárólag partközelben halásztak mind a nagyhálókkal, mind a kisszerszámokkal; a tó belsejében pedig a tél jelentette az igazi halászati idényt: a jég alatti kerítőhálós halászatkor a 200 méter hosszúságot is elérte a balatoni gyékényes (Jankó J. 1902a: 340–350).
