Tized
Tized (decimae), mezőgazdasági s ipari termékeknek meghatározott, eredetileg azoknak 1/10 részében álló szolgáltatás. Az egyház a T.-et már a VI. sz.-ban igénybe vette. Eredetére és a jogosult személyére nézve a T. vagy egyházi (D. ecclesiasticae) vagy világi (D. saeculares). Hazánkban a T.-jog (jus decimarum) a kat. egyházat, főkép a megyés püspököket illette Szt. István király végzeményei 2. köt., 52. fejezet (de decimatione) alapján: Si cui Deus decem dederit in anno, decimam Deo det (akinek az Isten évente 10-et adott, T.-et adjon az Istennek). A megyés püspökön kivül más egyházi személyek T.-jogot királyi adomány vagy elbirtoklás útján szerezhettek. A legnagyobb T.-jogoknak egyike volt a pannonhalmi főapátságé, mely az egész Somogy vármegyére kiterjedt, s melyet ott a nemesek is fizetni tartoztak (Szt. István adománya). A plébánosok csak néhol, kiváltság alapján birták a T.-jogot (jelesül a Szepességben és a szászoknál), de a T. jövedelmében annyiban részesültek, amennyiben a T. birtokosa a helybeli kat. plébánosnak annak 1/4, vagy 1/8, v. legalább 1/16 részét kiadni tartozott. T. nálunk csak a gabonanemüek és a bor után járt és pedig mindig természetben; készpénzben csak szerződés vagy régi gyakorlat alapján. Nemesi javaktól T. nem járt.
Az idők folyamán számos T. különféle okoknál fogva a kincstár birtokába jutott; ezt királyi T.-nek nevezték. Ennek haszonbérbe vétele a földesurak joga volt. A T. birtokosa is haszonbérbe adhatta T.-jogát, erre a haszonbérbe vételre elsőbbsége volt első sorban a kincstárnak, második sorban a földesuraknak, s csak ha ezek jogukkal nem éltek illethette a haszonbérbe vétel a jobbágyokat. A haszonbérleti szerződéseket törvény szabályozta. Örök időre is lehetett haszonbéri szerződést kötni. Ily szerződés mellett birta a somogyi nemesség a saját s jobbágyainak T.-t haszonbérben, amiért a pannonhalmi főapátnak 6500 frt évi haszonbért fizetett. 1848. az egyházi rend a papi T.-ről minden kárpótlás nélkül lemondott, amely «a haza oltárára letett áldozatot» az 1848. XIII. t.-c. örök emlékezet okáért törvénybe iktatta, és a lemondás nyomán elrendelte, hogy a papi T. akár teljesíttetett az természetben, akár készpénzben, akár fizettetett közvetetlenül az egyházi rendnek, akár haszonbérlőknek, s akár örökös szerződés mellett, akár királyi adomány által szereztetett, örök időkre megszüntettetik. Állami kárpótlást igért azonban a törvény: a) a kisebb rendü papságnak, amennyiben ebben jövedelme érdekelve volt; s b) a magáncsaládoknak, amelyek örökszerződés vagy királyi adomány útján a T. birtokában voltak. Az igéretet az 1853-iki nyilt parancs beváltotta, elrendelvén, hogy amennyiben az egyházi T. örökszerződés vagy királyi adomány folytán magánosok tulajdonává vált, a T. megszüntetése által keletkezett veszteségek az országos jövedelmektől megtérítendők. Ahol az ily T.-nek valamely hányadrészét a plébános húzta, azért a megfelelő rész a kárpótlási összegből az illető egyházi javadalom rovására levonandó.
A kárpótlási összeg meghatározása a következő elvek szerint történt: az évi jövedelem a telekadó provizorium árai szerint értékesítendő, 1/6 résznek a behajtási költségek címén levonása mellett; az évi jövedelem a T.-lajstromokból és beszolgáltatási jegyzőkönyvekből állapítandó meg, ily adatok hiányában az 1836-45. (tiz) évi jövedelmek átlaga képezi az évi jövedelmet; ahol megváltási szerződések léteznek, ott a kárpótlás (az 1/6 résznek levonása nélkül) a fennemlített tiz évbeli megváltási árak átlaga alapján állapítandó meg. Az alsóbb rendü papság T.-veszteségeért a kárpótlás az egyházi jövedelmek 1802-iki összeirása alapján, mint járadék, az országos jövedelmekből szabatott ki.
