Nevelés
Nevelés, a szónak etimologiai jelentését megszorítva, ama természeti, társadalmi és egyéni hatások összessége, amelyek a gyermek testi-lelki fejlődésében munkás tényezők gyanánt szerepelnek. E fogalomnak nagyon sokféle megszorított értelmezése van forgalomban, amelyek azonban a fentebbi meghatározás tartalmán kivül semmit sem foglalnak magukban. Azt a tudományt, mely a N. célját, eszközeit, a nevelői hatásokat vizsgálja, közöttük az okszerüséget megállapítja s az ide vonatkozó fogalmaknak, törvényeknek és utasításoknak rendszeres ismertetését nyujta, neveléstannak (paedagogika) nevezik. Az általános neveléstan megállapítván a N. lényegét, bizonyítja annak szükségességét és lehetőségét; meghatározza a N. célját, korlátait és eszközeit; vizsgálja a N. alanyát, a gyermeket ls annak intézőjét, a nevelőt. Mindezen tárgyalások közben csupán azokra a tényekre, körülménykre és állapotkra van tekintettel, amelyek az egyetemes emberi életre vonatkoznak. A részletes v. különös neveléstan ellenben számba veszi a növendék egyéni viszonyait és körülményeit, utasításait a gyermek egyéniségének fiziologiai, társadalmi és nemzetiségi szükségleteihez alkalmazza. A N. alakja lehet: házi N., ha az a család körében egy, vagy egészen egy rendü több gyermekre szorítkozik; nyilvános N., ha a N. tárgyi tartalmát meghatározva, munkásságában mindazokat együttesen részesíti, akik e célból hozzá fordulnak. Ha a nyilvános N. magára vállalja a gyermek összes testi és lelki szükségleteinek együttes ellátását, akkor intézeti N.-nek, ha pedig a gyermek testi szükségleteiről való gondoskodást a családra bizva, csupán a szellemi nevelés teendőivel foglalkozik, akkor iskolai N.-nek neveztetik. A N. eszközei a szoktatás, a példaadás, a tanítás, amelyek a növendék különbözö fejlődési fokán külön-külön is, de egymás mellett is előfordulhatnak, s miután megegyeznek az ember fejlődésének természetével, szokáa azokat természetes eszközöknek is nevezni, ellentétben a jutalmak, dicséretek, kitüntetések és büntetések ugynevezett mesterséges eszközeivel, amelyeket a N. céljainak biztosítására a nevelő alkalmaz.
Igen szokásos és ma általánosan elterjedt beosztás szerint megkülönbözteti a testi, értelmi és erkölcsi N.-t, amelyek tulajdonképen tárgyi kategoriák szeint csoportosítják az egész rendszer anyagát. A három csoportra vonatkozó elméleti fejtegetések és gyakorlati eljárások minden időben élénken foglalkoztatták az emberiség nagy szellemeit s a N. kérdéseire vonatkozó tudományosság szoros kapcsolatban és korrelációban állott a bölcsészeti, vallási, erkölcsi, társadalmi és élettani tudományok időnkénti állapotával.
A N. történeti fejlődését az europai kultura a görögök idejére tudta visszavinni; ettől függetlenül és sok tekintetben ellenkező itányban fejlődött ki az egyiptomiak, a khinaiak és indek nevelésügye. A görög N. virágzása korában a testnek és léleknek összhangzatos fejlesztését tűzte ki céljául és ennek elérésére filozofiai és esztetikai képzést nyujtott az oktatás és példaadás által, továbbá játékok, versenyek és testedzés űzésével a test minden oldalu arányos kiképzésére törekedett. Az egyes görög államokban természetesen nagy eltérések voltak minden tekintetben, a tulajdonképpeni görög N. legszebb tipusa Athénben alakult ki, de valamennyi államban nemzeti irányu volt és egyik hatalmas tényezője volt a nemzeti egységnek, mely a politikai széttagoltság mellett is összetatrást teremthetett időnkint a görög nemzetben. Minthogy a görögök a maguk N.-i rendszerüket az emberőől alkotott fogalomból dedukció útján vezették le, a világfelfogás módosulásával együtt változott meg a N.-i rendszer is. Igy p. a stoikusok általános emberi célokat táztek elébe feladatul, mikor pedig a görög műveltség Görögország bukása után Rómába települt át, itt a görög N. egészen elsekélyesült és csaknem kizárólag egyoldalu, gyakorlati jelleget öltött. Még nagyobb változást idézett elő a deduktiv úton megállapodott N.-i rendszerben a kereszténység, amely a klasszikus kornak az emberről, Istenről és a világról alkotott nézeteit romba döntötte. A kereszténység N.-e eleintén kizárólag a hitterjesztést tázte ki feladatául, de már a második században a tudományos képzést is felvette munkássága körébe, sőt a szerzetesek az anyagi jólét emelésére szolgáló tanító működéseket is végeztek, amennyiben a földmívelésre és az alsóbb foku iparokra is oktaták a népet. Mindezen N.-i munkásság azonban szroványos volt, talán csak az volt benne általános, hogy az erkölcsi érzület N.-ét határozottan az érzelmi N. érdekei fölé helyezte és hogy a testi N.-t megvetette, sőt az aszkéta szellem egyenesen ennek ellenére működött. Legelőször a lovagi élet fejlődése módosította a keresztény egyház N.-i rendszerét, amennyiben esztetikai képzést és a testi nevelés némely elemét vette fel N.-i rendszerébe. E mellett a leányok N.-ét is felvette munkássága keretébe. A X. sz.-tól kezdve pedig már a városi polgárság iskolái is emancipálták magukat az egyházi N. alól s gyakorlati irányu N.-ben részesítették gyermekeiket. A tudományos renaissance még inkább átalakította a keresztény egyházi N.-t s különösen annak tartalmát és módszerét változtatta meg, de e változások nagyon lassan terjedtek el. Leglényegesebb volt benne az, hogy a klasszikus műveltséget és a természet vizsgálatát követelte, továbbá, hogy a szabad vizsgálódásnak és a deduktiv gondolkodásnak hódolt.
Az általános népiskola fogalmát a reformációnak, nevezetesen Luthernek és Melanchtonnak köszöni az emberiség. A realizmus, a pietizmus, majd a jansenisták, a deisták és a filantropok működése jellemzi az új irányokat, amelyek lassan érlelték meg azt a gondolatot, hogy az embetr egyéni képességeinek természetszerü kifejlesztése által kehet valódi rendeltetésére eljuttatni (l. Pestalozzi). E gondolat kifejlesztésével foglalkozik a N.-tudomény egészen a mai napig s csupán csak azon eszközök és módok felől folynak ma a viták, amelyek segítségével az egyéni képességek kifejlesztését legbiztosabban és legsikeresebben lehetne előmozdítani. Legnagyobb a megegyezés mindezekre nézve a testi N. terén, amennyiben általánosan elismerik annak fontosságát s azt játékok, tornázás és higienikus intézkedések által akarják előmozdítani. Sajnálatra méltó azonban, hogy e tekintetben általában az egész világon legnagyobb mélténylásban részesül a tornázás, amely pedig mai formájában - különösen a kiválogatott és speciális gyakorlatokkal versenyző növendékek trainirozása által - hazározottan káros hatásu és nem a test arányos fejlesztését, hanem az egyoldalu, atletikai aránytalanságokat vonja maga után. E mellett, az angolokat kivéve, alig kezd terjedni a játék és nagyon kevés figyelemben részesülnek az egészségügy követelményei, p. iskolai fürdőket az egész világon csak ritkaságok gyanánt emlegetnek. Az értelmi N. terén a tanítás anyagának kiválogatása körül folyik a vita s általában két ellentétes, bár nem exkluziv nézet áll egymással szemben, az egyik a klasszikus, a másik a reális képzést nyujtó tárgyakat kivánja a középfoku oktatás tengelyévé tenni, amelynek megfelelően volna berendezendő az elemi oktatás és az élethivatásra előkészítő szakképzés. (L. Középiskola, Tanítás és Iskola.) Legkevésbbé van kifejtve az erkölcsi N. kérdése, amely ma majdnem kizárólag különböző vallásfelekezeteket hitoktatási munkásságára szorítkozik, egyedül Franciaországban tanítanak ma a nyilvános iskolákban általános erkölcstant. A legtöbb államban, igy nálunk is, egészen az egyes felekezetek lelkészeire van bizva az a hitoktatás, amely ma egyetlen alkalma az erkölcsi képzésnek, de általánosan el van terjedve az a vélemény, hogy ez a képzés még legjobb keresztülvitelénél sem elégítheti ki az erkölcsi N.-re tartozó nagy feladatokat.
Amennyiben N. alatt nem csupán a gyermek fejlődésére való hatásokat értjük, hanem ide soroljuk azokat a tényezőket is, amelyek a felnőttekre gyakorolhatnak megfelelő hatásokat, figyelembe kell venni különösen az irodalmat, a szinházakat, a képzőművészeteket, a tudományterjesztő társaságokat, erkölcsnemesítő egyesületeket és a papi prédikációkat. V. ö. Verédy, Paedagogiai encyklopaedia; Felméri, Neveléstudomány.
