Hindi nyelv és irodalom.
Hindi nyelv és irodalom. A hindi vagy eredeti alakjában hindui, a legelterjedtebb modern indiai nyelv, melyet közel száz millió ember beszél. A hét-nyolc századdal ezelőtt kihalt prakrit a szanszkrit ezen népies szójárásának a származéka. Olyan viszonyban áll a klasszikus szanszkrithoz, mint a román nyelvek a latinhoz. Két fő szójárásra, mondhatni két különböző, de egymással szoros rokonságban álló nyelvre oszlik: az urdu v. hindusztáni és a tulajdonképeni hindire. Az első a mohammedánok, az utóbbi a hindu vallásuak nyelve. Az urdut arab, a hindit az ind devanagari betükkel irják. A hindit, mely a szanszkritból kölcsönzött tudományos műszókat leszámítva, meglehetős tiszta, két irodalmi nyelvül is használt dialektust mutat fel: a Brads-bhákhát (Brads egy tartomány neve, bhakha egyenlő a szanszkrit bhasa a. m. nyelv szóval) és a kevésbé használ Purbi bhákhát (keleti nyelv). Az urdu egészen uj nyelv, mely, mint azt már neve is mutatja (urdu törökül a. m. tábor), a mohammedán hódítók táborában keletkezett. Telides teli van ezért persa és arab szóval, ugy, hogy az urdu nyelv szókincsének negyven-ötven százaléka idegen mohammedán kölcsönszó. Az urdunak is van egy faja, a dakhni (a. m. déli), mely a délvidéki elszigetelt moszlimek nyelve levén, meglehetősen eltér az igazi urdutól. Nemcsak az urdunak, de a dakhninak is megvan a maga irodalma. Hindi és hindusztáni nyelvtanokat, szótárakat és egyéb nyelvtanulásra szükséges segédeszközöket leginkább a közelről érdekelt angolok irtak. Ilyenek: a Forbes, Grammar of the Hindustani language (2 kiad., Kalkutta 1855); Dowson, A grammar of the Urdu or Hindustani languague (London 1887); Kellogg, Grammar of the Hindi languague (u. o. 1876); Platts, Garammar of the hindust. or urdu lang. (u. o. 1874); Palmer, Simplified hindustani, persian and arabic grammar (2. kiad., u. o. 1885). A legjobb hindusztáni szótár Fallon, Hindustani english dictionary w. illustr. from hind. lit. and folklore (Benáresz 1879). Hindi szótárt irt Bate, Dictionary of the Hindee (u.o. 1875).
A hindi irodalom kezdetét mély homály fedi. Biztos adatok hiányában nem lehet meghatározni az egyes régi hindi-költők korát. Valószinüleg már a X. sz.-ot megelőző időben használták a kihalt s csak könyvekből ismert szanszkrit mellett az élő hindi, közönségesen csak nyelvnek (bhakha) nevezett szójárást irodalmi célokra. Masz'ud, a jónevü persa költő volt az első némelyek szerint, ki a XI. sz.-ban egy hindi nyelvü költeménykötetet irt össze urdu módra arab betükkel. A száz évvel későbbi Csanddal , a radsputok Homerjével kezdődik az ismert nem moszlim hindi költők sora. Ez utóbbi urának, Prithivi rádsának, Delhi utolsó ind fejedelmének tetteit és a mohammedán betörőkkel folytatott makacs küzdelmet örökítette meg egy százezer verssorból álló költeményben. A történelmi és nyelvészeti szempontból egyaránt érdekes műnek eredetijét Beames és Hoernle adják ki Prithiraja Rasau of Chand Bardai Edit. in the original old Hindi by J. Beames and A.F.R. Hoernle (Kalkutta 1873-83). Kitünő helyet foglal el a XIII. sz. hindusztáni alig kezdődő irodalmában Khoszrev (1233-1325), a mohammedán India legnagyobb költője, India papagálya (tuti i Hind), mint őt tisztelői nevezik. Kabir a hitujító, ki a hindi élőnyelvért lelkesülve, a holt szanszkrit használata ellen izgatott és tanítványa Dharmadász, az Amar-mál (halhatatlan füzér) hitvitázó irat szerzője, a legismertebb hindi irók egyike a XV. sz.-ban. A következő (XVI.) sz.-ból közkedveltségnek örvend Bihar i Lal hindi költő, Szátszái (hétszáz) c. költeményfüzére, mely az indek kedvenc tárgyát, Krisna isten mulatozását a szép pásztornőkkel irja le hétszáz érzelmes versben. Három elsőrangu költővel büszkélkedik a XVII. sz. hindi szépirodalma. Ezek Szurdász, Tulszidász és Keszavadász. Egy népszerüvé vált mondás szerint Szurdász olyan mint a nap (célzás a költő nevére, mely a. m. a nap szolgája), Tulszidász mint hold, Keszavadász mint a csillagok, a többi költők csak afféle fel-felragyogó, pislogó fényü világító bogarak. Az urdu és dakhni költészet igazi virágzása csak a XVII. sz.-dal kezdődik. Hatim, Azád és Dsiván, ki számos munkát irt, tünnek ki az urdu és Váli a dakhni nyelvü irók közt. A XVIII. sz.-ban már annyi a jónevü hindi, hindusztáni és dakhni költő, hogy hosszadalmas lenne csak a nevezetesebbeket is felsorolni. A hindi-irodalom történetében maradandó nevet szereztek magoknak Ganga-Páti, a Vidsnján vilász (a mulattató tudomány), egy vallás bölcseleti mű szerzője; Birbhán, a «tiszták» (szádh) felekezetének alapítója és Rám Csaran, himnusiró és a róla nevezett szekta prófétája. A XIX. sz.-ban Mumin (megh. 1852.) a legjobb urdu költők egyike. Hat hosszu kettős verset (mesznevi) irt. Költeménykötete a páratlan (be nazir) büszke cimét viseli. V. ö. Garcin de Tassy, Histoire de la littérature Hindouie et Hindoustanie (2 kiad., Páris 1869-70. 3 köt).
