mángorló, mángorlófa, mángorló lapicka
mángorló, mángorlófa, mángorló lapicka: kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles, a felső vége felé néha szélesedő vagy hosszú, téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, → spanyolozással díszített. A vászonneműek mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették, a gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének faragott mángorlót; leginkább lakodalmi ajándékként készült, esetleg maga az ifjú férj készítette. A legrégibb olyan mángorlón, ahol megnevezi az ajándékozót a felirat, ez áll: „Janzsó György tsinálta hitves társának Maior Julinak (1816, Vasboldogasszony)”. – A legkorábbi mángorlók Európa északi területéről mutathatók ki (É-Németo., Izland, 17. sz.), azonban a története még nem eléggé kutatott. A mángorló és a mángorol szó csak a 17. sz. második felétől mutatható ki. A legrégibb mo.-i mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múz.) – Míg a → mosósulyok az egész magyarlakta területen megvan, a mángorló Erdély nagy részén hiányzik, Kalotaszegen is ritka. A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítő technikával (→ karcolt díszítés). Egyeseken templomot, oltárt, kelyhet ábrázolt készítője. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, esetleg a készítő vagy a használó nevét. Több példányát is őrzik múzeumaink annak a mángorlónak, amelynek lapján karcolt technikával ábrázolt mulatozó betyárok alatt ezt a versbe szedett szöveget olvashatjuk:
Szép volt az Mulatság Orczi Kortsmájában,
Még Heves Vármegye nem Akatt Nyomában.
Végin volt Zöld Marczi, Híres Palatinszki,
És az Betskereki, Lásd hogy fizették ki.
Még Heves Vármegye nem Akatt Nyomában.
Végin volt Zöld Marczi, Híres Palatinszki,
És az Betskereki, Lásd hogy fizették ki.
A nálunk ismert mángorlók – főként vésett díszítéssel és domború faragással – Európa nagy részén használatosak voltak. – Irod. Bátky Zsigmond: Mángorló lapickák (Népr. Ért., 1905); Hahm, Konrad: Deutsche Volkskunst (Berlin, 1928); Václavik, A.: Tradicia ludovej drevorezby (Bratislava, 1936); Szentmihályi Imre: A göcseji múzeum mángorló-gyűjteménye (A göcseji Múz. jubileumi (1960. évi) emlékkönyvéből); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
K. Csilléry Klára–Manga János
