hálókötés
hálókötés: a halászszerszámok elkészítésének munkafolyamata. A különböző halászszerszámok hálóanyagát összefoglalóan léhésnek nevezik; ennek kenderfonalból való megkötését rendszerint maguk a halászok és családtagjaik végzik a halfogásra kevéssé alkalmas téli hónapokban. A → céhes halászat hagyományai szerint a halász foglalkozás legfőbb kritériuma a hálókötés tudománya. Az intenzív hálóshalászat kísérő jelenségeként kialakult a csak hálókötésből élők foglalkozási csoportja; a 19. sz. végétől kendergyárak is kötöttek hálót. A hálókötés eszköze a bodzafából faragott hálókötő tű, melyre felszedik a fonalat, és a börcfa (a hálószem méretétől függően különböző szélességű deszkalapocska), melyre sorban ráhurkolják a hálószemeket. A magyar halászok körében kétféle hurkolási mód ismert. Az országosan elterjedt kétöltéses hurkoláskor (nyakkötés, parasztkötés) előbb áthúzzák a fonalat az előző szemen, azután kötik a hurkot. A céhes hagyományokat követő halászok a bonyolultabb, de gyorsabb egyöltéses necckötést alkalmazzák. Ez utóbbi újabb, nyugatról terjedő hálókötési technika. A folyómederben, kvadrátban vagy zsákban megkötött hálót a célszerű szerszámmá alakítás érdekében fa vagy fém vázra, ill. kötél keretekre, inakra kell szerelni, úszókkal, súlyokkal kell ellátni (szerszámállítás). Ez a munka mindig a halász feladata, akkor is, ha a léhést hálókötőktől készen vásárolta. A halászat közben elszakadt hálószemeket szintén maga a halász javítja ki (foltozza, reperálja) a hálókötő tűre szedett fonallal. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II. Bp., 1887–88); Szabó Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Hálókötés (Hortobágy)
Szilágyi Miklós
