énekmondó, énekes
énekmondó, énekes: régmúlt történelmi korszakok és meghatározott művelődési szakaszok hivatásos énekese, aki többnyire zenekísérettel adott elő különféle epikus alkotásokat. A népköltészeti és az irodalmi → alkotók közti átmeneti típus: hivatásos → előadóként folytatja költői mesterségét; a fejlődés végpontján rendszerint az írásos rögzítés is megtörténik. Ismertebb nemzetközi típusaik az ókori görög énekmondók: a szóbeliséghez közelebb álló aoidoszok és az írásos gyakorlat felé közelítő rapszodoszok; e kettő repertoárjának műfaji összetétele, sőt énekmondói gyakorlata is különbözött. Hasonló fejlődés történt egyfelől a kelta bárdok, germán skáldok, másfelől a különféle középkori hivatásos énekmondók esetében, az irodalomba átlépő trubadúrokig bezárólag. E fejlődést az énekesrendek is elősegíthették. A szóbeliségben megrekedt énekmondók társadalmi megbecsülése az idők folyamán csökkent, legjobb esetben a nép körében élve működtek. Hasonló a magyar fejlődés is, melyre a középkorból jóformán csak nyelvi adataink vannak. Az énekes és dalos szó pl. a 13–16. sz. közt 10, ill. 6 ízben fordul elő, mindkettő máig használatos családnév. Az eleinte megbecsült és birtokadományokban is részesített → igric, → jokulátor és → regös a középkor végére alacsony rangú mulattatóvá vált, miközben fokozatos specializálódás ment végbe, főként a zenekíséret vált hangsúlyosabbá (a 13. sz.-tól a kobzos, a 14. sz.-tól pedig a hegedős, lantos, sípos stb. fordul elő mind gyakrabban). Anonymus a jokulátoroknak tulajdonítja az epikus énekek fennmaradását, más szerzők már ekkor összekeverik a honfoglaló 7 vezér saját szerzésű énekeinek bizonytalan adatait a 7 gyászmagyar kolduló énekmondásával. Galeotto Mátyás király udvari énekeseit említi, akik vitézi tettekről szóló epikus történeteket adnak elő magyarul. Bonfininak a kenyérmezei csatáról szóló tudósításából kitűnik, hogy valamiféle kisepika ekkor már a nép széles rétegeiben is élhetett. A ránk maradt irodalmi emlékeken (Szabács viadala, Ének Pannónia megvételéről) kívül egyes források más epikus témákat is említenek (Kont: 1488; Hunyadi: 1526; Haláltalan Detre: 1536; Kinizsi: 1568; Zách Klára: 1600. stb.), ill. feldolgoznak. Egyes kutatók a → ballada keletkezését is a hivatásos énekmondókkal hozzák összefüggésbe. – A 16. sz.-tól kialakuló → históriás ének a középkori epikának kisebb méretű, bővebb tematikájú folytatása. Egy részük nyomtatásban is megjelent. A szerzők maguk adták elő műveiket, mely énekelt irodalomnak tekinthető. E históriás énekmondókról már többet tudunk: volt köztük vándor lantos, katona, diák, pap és polgár is. Zenei és többen irodalmi szempontból is képzett emberek voltak (Ilosvai Selymes Péter, Enyedi György, Tinódi Lantos Sebestyén stb.). A hivatásos énekmondói gyakorlat elnépiesedése a 17–18. sz.-tól figyelhető meg, az újkori → ponyva az összekötő a szóbeliség és az írásbeliség között. A 18. sz.-ban már megjelenik a históriás, a 19. sz.-ban a mindvégig idegennek maradt képmutogató. Rokon típus lehet még az → énekes koldusok, a különféle → előénekesek, továbbá a → nótafák között is. (→ még: képmutogató ének) – Irod. Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902); Réthei Prikkel Marián: A régi magyar énekmondók (Egy. Phil. Közl., 1917); Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez (Irod. tört., 1928); Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve (Bp., 1947); Pais Dezső: Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Zenetudományi Tanulm., 1953); Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958); Falvy Zoltán: Énekmondók a középkori Magyarországon (Filol. Közl., 1961).
Katona Imre
