Pokol, holtak hazája
Pokol, holtak hazája A halottak tartózkodási helye a B világképében.
1. Az ÓSZ-ben. Az ókori Kelet világképéhez hasonló az ÓSZ világképe: Isten a világot három részre tagolta. A korong alakú Föld fölé borul az égboltozat szilárd félgömbje, a föld alatt pedig a feneketlen mélység vizei és a holtak birodalma (1Móz 7,11; 8,2; Zsolt 68,23; 71,20; Róm 10,7) van.
A holtak hazája (h. se'ól, eredete, jelentése bizonytalan) izráeli felfogás szerint egy nagy, föld alatti térség. Olyan ország, ahonnan »nincs visszatérés« (Jób 10,21), ahova minden halott »alászáll« (Hós 13,14; Zsolt 16,10; 49,16). A »mélységben« van (Zsolt 88,7), a »vizek alatt« (Jób 26,5) és sötét (Zsolt 88,13).
Ezt a helymeghatározást azonban nem szabad túlértékelnünk. Csupán azt akarja kifejezni, hogy a mennytől és így Istentől nagyon távol van (5Móz 32,22; Ézs 14,9; 59,9; Jób 11,8). A halál szférája ugyanis belenyúl az élet szférájába is. Az életerő csökkenése, a betegség a közeli Seól jele. A Seólba a holtak hazájába vezető út már az életben megkezdődik (Péld 7,27). A halál »kötelei« bármikor körülvehetik az embert és a mélybe ránthatják (2Sám 22,6; Zsolt 18,6). A halál kapuja úgy tárja fel a száját, mint egy szörny, hogy elevenen elnyelje az embert (4Móz 16,30; Ézs 5,14). Kielégíthetetlen (Péld 27,20; 30,16) és elnyel minden életet. Bejárata a Seól kapui (pl. Zsolt 9,14; Ézs 38,10). Ha az ember átlép ezeken a kapukon, akkor széthull az alakja (Zsolt 49,15). Le kell vetni a testet, és a földi világ homályos megfelelőjeként árnyékszerű életet élnek. A királyok továbbra is trónjukon ülnek (Ézs 14,9kk), a prófétán rajta van palástja (1Sám 28,14). A halál pásztorként terelgeti ezeket az árnyéklényeket (Zsolt 49,15). Ez a hely a csend és a hallgatás helye, távol Istentől és a kultuszhelytől, ahol már nem dicsérik Istent (Ézs 38,18).
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a holtak hazája Isten hatalmán kívül eső hely volna. Isten lelát az alvilág mélységéig (Jób 26,6; 11,7k), karja oda is elér (Zsolt 139,8). Isten haragja a Seólig üldözheti az embert (5Móz 32,22; Ézs 28,15.28), de ki is menthet onnan (1Sám 2,6; Zsolt 30,4; 49,16; 86,13).
Bár mindenki a holtak hazájába kerül, nem mindegy azonban, hogy milyen módon. Lehet gyásszal a szívben (1Móz 37,35; 42,38), véres fejjel (1Kir 2,9) és békességgel (1Kir 2,6; Jób 21,13).
A Zsolt-ban megszólal az a gondolat is, hogy az »igaz« megmenekülhet a Seólból. Így a Seól egyúttal az »istentelenek« lakóhelye (Zsolt 9,18; 31,18) és Isten ítéletének egyik eszköze. A lázadókat elevenen elnyeli (4Móz 16,30kk; Ézs 5,14; Zsolt 55,16). Az igazak útja az életre vezet, az istentelen bolondé a holtak hazájába (Péld 15,24; 7,27; Jób 24,19).
2. Az ÚSZ-ben. A pokolról szóló ÚSZ-i kijelentések messzemenően kapcsolódnak az ÓSZ-i képzetekhez (a pokol g. fogalma: hadész, abüsszosz). A pokol a Föld belsejében van, egészen mélyen (Mt 11,23; Lk 10,15), ahova le kell »szállni« (Lk 10,15; Róm 10,7; 1Pt 3,19). Kapuja van (Mt 16,18) és »kulcsai« (Jel 1,18). A téri alá- és fölérendeltség természetesen itt is az Isten-közelséget és -távolságot fejezi ki.
A pokol általában egyszerűen csak a halál állapotát, a megholt lelkek gyűjtőhelyét jelenti a feltámadás és az ítélet idejéig (ApCsel 2,27; Lk 16,23.26; Róm 10,7; Jel 10,13). Parenetikus összefüggésben azonban a büntetés helye, ahol a gonosz lelkeket a sötétség, féreg és tűz kínozza (Mt 5,22; 18,8k; 22,13; 25,41; Mk 9,43kk; Lk 3,17; 16,23kk; Zsid 10,27, 2Pt 3,7; Jel 14,10; 19,20; 20,15). Ennek megfelelően az igazak az »örök hajlékokba«; (Lk 16,9), a Paradicsomba (Lk 23,43), az Úrhoz (2Kor 5,8), a mennyei Jeruzsálembe (Zsid 12,22), a mennyei oltár alá (Jel 6,9), Isten trónusa elé (Jel 7,9; 14,3) kerülnek, vagy egyszerűen »az Úrral« (Fil 1,23) vannak.
A keresztyén gyülekezet magától Jézustól tudja, hogy a pokol az istenellenes erők helye is, melyek mindig készek arra, hogy elpusztítsák Krisztus egyházát (Mt 16,18; Jel 9,11; 11,7kk). Tudja azonban azt, hogy Jézus Krisztus a pokol erői fölött győzedelmeskedő Úr. Már földi tevékenysége során visszaszorította a gonosz lelkeket a mélybe, és letaszította a Sátánt magas helyéről (Mt 8,32; Lk 10,18; Jel 12,8). Az Élet fejedelmét (ApCsel 2,31) nem tudta a pokol magánál tartani, hanem elsőként, zsengeként feltámadt a halálból, legyőzve a pokol hatalmát (Mt 16,18; 1Kor 15,55; Róm 6,9), ezzel lehetővé téve az általános feltámadást. A pokolnak vissza kell adnia a halottakat, amint ez már néhány halottal meg is történt Jézus keresztre feszítésekor (Mt 27,52), és ahogy meg kell a többséggel is történni az ítéletre való feltámadáskor (Jel 20,13).
Krisztus győzelmének legnyilvánvalóbb jele a halála és feltámadása közötti pokolra szállása (descensus ad inferos). Már az ÓSZ-ben küzdenek Isten választottai a szenvedés és halál erőivel (Zsolt 18,5-8.17; 42,8k; 69,2-4.14kk; 86,13; 88,4-13.17k; 130,1; 144,7; Jón 2,3-10) szemben. A keresztyén gyülekezet, különösen Jón 2-t, Zsolt 42-t és 69-et, messiási próféciaként (vö. Mt 12,40; 26,38; 27,34.46), Krisztus halálára mutató jelként értelmezte. De máshol is szó van pokolbéli tartózkodásáról (pl. Mt 12,40; ApCsel 2,24.31; Róm 10,7; Ef 4,8), ottani aktív tevékenységéről (Jel 1,18; Mt 27,51-53; 1Pt 3,19; 4,6).
Exegetikailag nehéz 1Pt 3,19, ahol arról van szó, hogy Jézus prédikált az özönvíz idején engedetlen holt lelkeknek is. A szövegösszefüggésből kiderül azonban, hogy az esemény a misszió érdekében történik: a hívő embernek az ellenséges környezetben is készen kell lennie a hitvallásra, úgy, amint ezt Jézus is tette.
Különösen a pokol kulcsának képe (Jel 1,18) mutatja, hogy a halál és az élet szférája közötti áthidalhatatlan szakadék (vö. Lk 16,26; Jel 9,1; 20,1) Krisztusban megszűnik. Bár még arat a halál, sőt, legyőzve még erősebb, mint azelőtt (Jel 6,8; 9,2-11; 11,8; 13,1-18; 20,7-9), mégis az utolsó szó Istené (1Kor 15,26).
VG
