Krisztológia
Krisztológia A szó jelentése: Krisztusról szóló tanítás. Ennyiben minden bibliai-újszövetségi szöveg tulajdonképpen annak volna tekinthető. A fogalom azonban ennél szűkebb értelmű: azt a tant jelöljük vele, mely Jézus Krisztus személyéről és munkájáról bibliai (vagy pogány vallásokból is átvett), fogalmak segítségével tesz vallást – illetve így nevezzük azt a kialakított tant, mely a keresztyén egyház hitvallása lett Uráról (és ennyiben részben előkészítője, részben része a dogmatika ilyen tárgyú fejezeteinek).
Ennek értelmében nem szólhatunk az ÓSZ krisztológiájáról, hiszen ott Jézus Krisztusról csak ígéretek és próféciák hangzanak el, amint pl. a messiási váradalmakban látható.
Az ÚSZ krisztológiáját lehetne egységes anyagként tárgyalni, hiszen volt már így is szó róla. Jobbnak tűnik azonban az egyes iratok vagy iratcsoportok krisztológiáját külön tárgyalni – így jobban érvényesülnek speciális fogalmaik és mondanivalóik.
1. A syn krisztológiája
Nem kifejezetten a kanonikus sorrend kedvéért kell ezzel kezdenünk, hanem azért is, mert a hagyományanyag, a kifejezések használata – az írásbeli rögzítés végső időpontját nem tekintve – a krisztológia legrégebbi formáit hordozza.
A syn krisztológiára a tanítványok felismerése, ennek a felismerésnek a menete rendkívül erősen rányomta bélyegét. Jóllehet a születés és gyermekségtörténetek vezetik be Mt és Lk munkáját, de egyik bevezetés sem jelenti a krisztológia tulajdonképpeni megalapozását (Lk esetében ez minden bizonnyal átvett anyag). Azaz: mindegyik evangéliumban szinte a tanítványok szemén és tapasztalatán át tanuljuk Krisztust felismerni.
Ennek első lépése Jézus megkeresztelkedése Keresztelő Jánosnál (Mk 1,9–11; Mt 3,13–17; Lk 3,21–22). Van ugyan eltérés a szövegekben (Jézus hallja csupán vagy a tömeg is, ill. Jézusnak szól vagy a tanítványoknak a teofánia), azonban mint krisztológiai tanúskodás egyformán kifejezik: Jézus istenfiúságát itt ismerik fel először. Mindegyik evangéliumban adopciós krisztológiának tekinthető; ez felel meg a kijelentés ÓSZ-i eredetének, jóllehet persze nem zárja ki a praeegzisztencia és inkarnáció tényét-hitét sem. A tanítványok ettől kezdve úgy tekintenek Jézusra, mint aki sajátos, egyedi kapcsolatban áll az Atyával, akiben az Atya akarata és ereje van jelen.
A tanítványok hitének kifejezése Péter hitvallása (Mk 8,27–30; Mt 16,13-20; Lk 9,18–21). Atanítvány a maga élményei alapján kifejezi: Jézusban Isten Küldöttét ismerik fel.
Krisztológiai tárgyú teofániaként élik át a tanítványok Jézus átváltozását (Mk 9,2k; Mt 17,1; Lk 9,28) – vagy megdicsőülését. Itt Mózes és Illés megjelenésében és az isteni hangban újra megbizonyosodnak abban, amit a kereszteléskor már átéltek. Ebben az esetben már nem egyszerűen az adopciós krisztológia fejeződik ki, hanem annál több: Jézus több Mózesnél és Illésnél (tehát a Törvénynél és a próféciánál) – ez már készíti az utat Jézus praeegzisztenciájának kimondása felé.
Az evangéliumok elbeszélésében, különösen Márkéban a krisztológiai kijelentések csúcsa Jézus elítélésekor hangzik el: »Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül és eljön az ég felhőiben« (Mk 14,61–62; ill. Mt 26,57k és Lk 22,54k). Itt már végképpen nem egy »fiúvá fogadott ember«, hanem a minden hatalommal bíró mennyei lény szól önmagáról.
Az evangéliumok születéstörténetei természetesen ezt a tényt teszik szemléletessé (Mt 1,18kk; Lk 1,26kk). Amikor az evangéliumokat írásban rögzítették, akkor már természetes volt a krisztológiai tant így kezdeni, látható azonban, hogy a tanítványok vallástételében, annak kialakulásában még nincsen szerepe.
Jézusról emellett természetesen emberi vonásokat is elmondanak, hiszen fontos számukra Jézus teljes ember volta, alászállása, alázata. Ugyanakkor elmondják tetteit, csodáit is, hiszen felismerésében ezek a jelek is komoly szerepet játszottak, mint pl. a Mt 12,22kk és par. perikópa: Jézus az ördögűzése következtében támadt vitában kimondja: ha Isten Lelkével űzi ki az ördögöket, elérkezett az Isten országa; Ő az, aki az erősebb, akinek küldetését kétségbe vonni egyenlő a Szentlélek káromlásával.
A krisztológiai mondanivalót továbbá állandóan kifejezik a Jézusra alkalmazott címek, méltóságnevek is. Mindenekelőtt a Krisztus-Messiás cím – még akkor is, ha Jézus magát a címet ugyan vissza nem utasítva, annak használatát, nyilvánosságra hozatalát sokszor tiltja. De erre szolgál a már említett Emberfia cím is, mely az intertestamentális kor egyik legfontosabb ilyen tárgyú fogalma. Alapja a Dán 7,13kk – a minden hatalommal felruházott mennyei lény alakja. Ez annyira közismert és várt volt, hogy mikor Jézus az Emberfia szolgálatáról vagy szenvedéstörténetéről szólt, még a tanítvány is megbotránkozva hallgatta (Mk 8,31–33). Ugyancsak krisztológiai jelentésű méltóságnév a Dávid Fia cím is, továbbá az »Isten Fia« hitvallás.
2. János evangéliuma a syn-nál elmondottakkal sok tekintetben azonos kijelentéseket közöl, krisztológiája tehát részben azonos az eddigiekkel. Sajátosságai is vannak azonban:
János már a Prológusban vallást tesz Jézusról, mint praeegzisztensről: »Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige« (1,1). A Logosz szó a hellénista zsidóság szakkifejezése, jóllehet János többet és mást fejez ki vele, mint a hellénista zsidóság – azt, ami a Prológusban olvasható; míg a fogalom a hellénista zsidóságnál csupán első emanáció, egy demiurgosz, egy Isten és emberek között elhelyezkedő lény. Jánosnál azután a Prológus nem marad a következőkben sem folytatás nélkül: nemegyszer elhangzik Jézus mennyei eredetéről a kijelentés, illetve hitvallás: 3,34; 5,23; 6,29 stb. Jézus is elmondja, hogy az Atyával teljes egységben cselekszik, azt munkálja, amit látott az Atyánál (3,35; 4,34; 5,19). Sőt elhangzik az is: én és az Atya egy vagyunk (10,30); aki engem látott, látja az Atyát (14,9).
Miután pedig kezdettől fogva így fogalmazza Jézus személyét, a syn-nál erősebb hangsúlyt kap Jézus hatalma, ereje, diadala. Jelenléte már ítélet (3,18; 12,47kk); jelenléte a Sátán levettetése (12,31); Jézus ismerete annyi, mint az örök élet bizonyossága (17,1).
János is használ címeket: szerepel a syn-nál említett Emberfia, Fiú, Krisztus – ezek használata megfelel a syn szóhasználatának.
3. Pál levelei már az ősegyház egy bizonyos fázisában születtek, s mindenekfelett ez határozza meg krisztológiájának specialitását. Formailag is feltűnő, hogy Jézus életének csupán néhány pontjáról ír: lényéről, az inkarnációról, azután pedig szenvedéséről, váltsághaláláról, feltámadásáról és dicsőségébe való visszatéréséről. (Természetesen mind ő, mind gyülekezetei ismerték a Jézus életéről, tetteiről, tanításáról szóló hagyományozott anyagot.) Sőt Pál még ezeket a Krisztus-eseményből kiragadott részleteket sem tanításként említi, hanem azonnal interpretálja, azaz nem Jézus személyéről, nem Jézus haláláról stb. szól, hanem arról, hogy mit jelent számunkra Jézus személye, testtélétele, halála. Mondhatnánk úgy: Pál krisztológiája tulajdonképpen Jézus Krisztus személyének és munkájának funkcionális interpretálása.
Megtaláljuk ugyanazokat a kristályosodási pontokat, mint a syn és János esetében is: Jézus praeegzisztenciáját (Fil 2,5k; 2Kor 8,9; Gal 4,4); Jézus dávidi eredetét (Róm 1,3; Gal 4,4); említi Pál is az Úr címet, minden más szerzőnél nyomatékosabban – a LXX nyomán – mint hitvallást (1Kor 12,3).
Egészében azonban a páli levelek krisztológiáját is befolyásolja az a tény, hogy teológiája theologia crucis, tehát Krisztus halálának az ember megigazítására szolgáló, kereszten bemutatott áldozatként való értelmezése áll a középpontban.
Némiképpen eltér ettől, amit az Ef és Kol levélben találunk. Itt már szinte csak Krisztusnak személye, praeegzisztenciája jelenti a krisztológiát. Miután Jézusban a praeegzisztens Krisztus jelent meg, munkája, hatása az egybefoglalás (Ef 1,3k; 2,l1k; Kol 1,9k), megbékéltetés, zsidók és pogányok egybefogása. A levelek többségében képviselt theologia crucis helyett ezekben inkább a theologia triumphalis található: Jézus már felvitetett a dicsőségbe, s hatalmának minden következménye jelen van ebben az életben, empirikus valósága is feltartóztathatatlan.
A Pásztori levelek – mint időrendben legkésőbb keletkezettek – már számolnak a tradíció teljességével, ezért krisztológiájuk már egyre erősebben a tradícióra épül, különösen a hellénista zsidóság hagyományainak átvételével. Így krisztológiai tárgyú kijelentéseik inkább doxologia-jellegűek: 1Tim 1,15kk; 316k; 2Tim 2,8kk; Tit 2,11kk; 3,4k. Itt már hellénista kifejezések is megjelennek: Jézus szótér (szoter), emberszeretetet hozott (Tit 3,4).
4. Az ApCsel krisztológiája részben továbbviszi azt, amit a syn-ban Lukács elmondott. Miután az ősegyház történetét, annak igehirdetését írja, sokszor Jézusról, mint diadalmas feltámadottról szól (2,24; 7,55). Jézus az egyedüli Úr (2,34; 10,36). Krisztológiája adopciós jellegű, nem beszél Jézus halálának engesztelő – jogilag fogalmazott – jellegéről. Ennyiben az ApCsel nem teológus-módon, hanem elbeszélő módon folytat krisztológiát.
5. A Zsid levél írója azonban teológus-alkat, címekben és fogalmakban adja krisztológiáját. Az 1,1-3 súlyos krisztológiai kijelentéseket tartalmaz, melyek a hellénista világban és hellénista zsidóságban találnak igazi visszhangra: Jézus Isten Fia, örököse mindennek, Isten lényének képmása, dicsőségének kisugárzása, aki hatalma szavával hordozza a mindenséget. Sőt az 1,10-ben Jézusnak a világ teremtésében való részvételét is említi (igaz, zsoltáridézettel, de Jézusra alkalmazva a zsoltárt).
Ugyanakkor elmondja Jézus testtélételének sok emberi következményét: szenvedését, halálfélelmét, engedelmességét (2,10–18; 5,2–8 stb.).
A Zsid levél krisztológiájának legsajátosabb mondanivalója Jézus főpapságának, Melkisédek szerinti papságának kifejtése. A Melkisédek-párhuzam az ÓSZ-i papsággal és főpappal állítja szembe, míg a főpapi szolgálatának részletezése Jézus áldozatának egyszer s mindenkorra szóló és teljes megoldást, megigazítást hozó hatásának tanítása.
Méltóságneveket ugyanúgy használ, mint a syn és Jn: Krisztus, Isten Fia, Úr stb.
6. Az ÚSZ-i kánon többi könyve is ad krisztológiai tanítást. Említsük meg a Jelenések könyve krisztológiáját: Krisztusnak az idők végén végzett tetteiről szól, Ő a diadalmas Úr. Egy krisztológiai cím használatában egyedüli a Jel: Krisztus a Bárány (nem a Jn ev szerinti engesztelő áldozat, hanem a hatalom birtokosa!); azonkívül Jézus a királyok királya, uraknak ura (17,14).
Az 1Pt szól egyedül Jézus pokolra szállásáról, illetve az ezzel a dogmával azonosítható eseményről. Az 1Pt 3,19-ben arról olvashatunk, hogy Jézus a börtönben lévő lelkeknek is prédikált. A dogma valószínűleg többet mond a kijelentés tartalmánál, itt ugyanis a »börtön« az özönvíz előtti generációról szól, s nem a »pokolról«.
János levelei, különösen az 1Jn nagyon hangsúlyozza krisztológiájában a testtélétel valóságát, és harcol azok ellen, akik Jézus tökéletes ember voltát eretnek módon kétségbe vonták. Ugyancsak az 1Jn említi Jézust PARAKLÉTOSZként – kizárólagosan az ÚSZ-ben. Említésre méltó az 1Jn 5 – részben későbbi betoldású – trinitárius hitvallása, mert ebben a foglalatban egyedül itt hangzik el krisztológiai tárgyú kijelentés: az Ige mennyei bizonyságtevő. (Az idézett kijelentés az ÚF lábjegyzetében található.)
HP
