SŰDŐ
SŰDŐ, (sűd-ő v. sü-h-öd-ő) mn. tt. sűdő-t. 1) Némely állatokról szólva am. serdülő korban levő, még egészen ki nem fejlett. Sűdő malacz, disznó; sűdő nyúl azaz idei malacz, idei nyúl; így neveztetnek, midőn első évökben vannak. 2) Átv. népies nyelven bizonyos állapotban újoncz, növendék. Südő diák, sűdő katóna, südő pap, sűdő prókátor; sűdő legény, sűdő leány. – Néhutt pl. Szeged vidékén egy értelmü vele a siheder v. süheder, honnan siheder malacz am. sűdő malacz.
E jelentésekből látszik, hogy a ,sűdő’ szóban a serdülő fiatalság alapfogalma rejlik, s ennél fogva rokonok hozzá: serdülő, siheder, suhancz, suttyó, suttogó, mind fiatal korra vonatkozó változatok; s legközelebbi származéka: sütkő (= südkő). Gyökeleme sűh v. süv, melyből lett süh-öd v. süv-öd v. öszvehúzva: sűd elavult ige, s ebből: sűdő. A törzs (sűd) egyezik a mélyhangú sud gyökkel sudamlik szóban. Némelyek egyedül disznóra alkalmazván e szót azt vélik, hogy a sűdő sütni való disznót jelent, mivel így is ejtetik: süldő (néhutt: süjdő); de itt az l oly betolakodott hang, mint más szókban is a d v. t, és k előtt pl. hó(l)d (állat neve), erő(l)tet, erő(l)ködik, csó(l)k stb. Eredhetett a ,serdülő’ szó összehuzásából is amidőn az l r-ből változott által.
