LOM
LOM, fn. tt. lom-ot, harm. szr. ~ja. Széles ért. mint az alábbi különös értelmezésekből kitünik, alá lógó test, lefityegő valami, s ez értelemben egyezik a lóg, lohad szók gyökével, mennyiben ezek is aláfelé mozgást jelentenek. Innen egészen magyar eredetü a lom-b, mely am. zöld galy, lehajló ágacska; lomha, tunya ember, ki fejét, kezeit lógatja, magát elhagyja; lom-p, a ruhának lelógó része vagy rongya, innen lom-p-os, oly bugyogó, melynek ülepe lelóg; van lompos méz is, mely nyulósan lecsepeg; lom-cs, (loncs) mindenféle mocsok, szenny, mely a ruhához ragad, különösen nedv, melytől az átázott ruha lefityeg. Maga a gyökszó lom jelent oly nedvet is vagy nedves mocskot, mely valamely testről lecsepeg vagy fagyos állapotban lelóg, pl. midőn a dérré fagyott köd vagyis zúzmara a fák ágairól lefityeg, lom-nak mondatik. (Szabó D.). A székelyek még következő értelmekben is használják, ú. m. jelenti a) az erdei vén fák derekáról lefityegő mohát, mely télnek idején egy sing hosszuságra is szakadozólag nyúlik le. (Szabó Elek); b) a posztónak barkáját, azaz szőrét; innen lomos Kriza J. szerént am. szőrboritékos, és lomatlan am. szőrboritéktalan; Incze József szerént pedig mondják: szép lomos posztó, szép lomja van mint a selyem; miken értik azt a szőrt, mely a posztónyirés vagy simítás után még a posztón marad. Átv. ért. am. nagyjában öszvekötözött holmi pogyász, öszvehányt mindenféle, melynek végei lom gyanánt kilógnak a kötésből vagy rakásból. Ikerítve: limlom. Egyezik vele némileg a rokon hangu lam, lamos. A német: Lump, Lümmel, Lumpen szinte rokonok vele.
